Prédikáció
A blogger prédikál – 2008. március 30. A Winnipegi Károli Gáspár Magyar Református Egyház szószékén

Mindenki szokta idézni ezt az Isten útjai kifürkészhetetlenek1… kezdetű „bölcsességet”. Az elmúlt vasárnapi kalandom után bizony mondom, én is kezdhetem ezzel a mai bejegyzést. Prédikáltam a winnipegi magyar református templomban (hivatalos nevén a Winnipegi Károli Gáspár Magyar Református Egyház).

Mert tényleg kanyargós az út, amíg a bloggoló eljut oda, hogy ebben a távoli, Isten háta mögötti helyen felálljon a szószékre!

Abban elvileg nincs semmi meglepő, hogy jó protestáns hagyományok szerint bárki felállhat és prédikálhat a gyülekezetben (csupán a sákrámentumokat nem adhatja ki, ha nem felszentelt lelkész), és az itteni szabályok általában jóval liberálisabbak. De ha visszagondolok dióhéjban a „kanyargásokra”, akkor azt már érdemes lejegyezni. Mert, ugye, ott kezdődik, hogy kap az ember zsenge korától kezdve egy jóféle ateista agymosást a kommunista Románia iskoláiban — ámbátor ez nem volt ennyire egyszerű, mert a családi legendárium szerint az örmény katolikus apai nagyanyám első osztályos korom táján próbált felkészíteni a szerinte hamarosan megtörténő első áldozásomra. (Csak zárójelben: néhai atyám róm.kat. volt, mivel születésekor nem volt a közelben örmény templom, anyám viszont ref.; és az a bölcs családi döntés született, hogy a fiúk az apjuk, a lányok meg az anyjuk vallását fogják követni, ám ennek ellenére a húgomat is a kolozsvári Szent Mihály-templomban keresztelték a főtéren, halványan emlékszem is erre, de aztán később konfirmált a kisiklódi református templomban, velem viszont az történt, hogy:)
egy szép napon hazaállítottam feldúltan az iskolából, azt kérdezvén megdöbbent anyámtól, hogy akkor most nagymama hazudik avagy a tanítónéni, mert egyikük szerint van Isten, míg a másik azt mondja, nincs. Akkor most mi van? — kérdezte a megzavarodott gyermeklélek, aki ráadásul igen szerette az iskolát, és benne különösen Antal Lia tanítónénit.

Szegény anyám… Azt se tudta, hogyan szedje össze magát, hogy mind nagyanyám, mind a tanítónéni böcsületét megmentse. Mert arra (minden „parenting classes” nélkül) kitűnően ráérzett, hogy valami olyasmit kellene mondani, ami nem fordít szembe vagy ellen egyikükkel sem. Ráadásul, ne felejtsük, az ötvenes években vagyunk, folyik a harc a klerikális osztályellenséggel meg effélékkel, ezért óvatosan kell ám bánni az ilyen nagyszájú, örökké „marhaságokat” kérdező gyermekkel, mert ez képes az iskolában is felállni és mindenféle nem odavaló kérdésekkel felhívni a figyelmet magunkra. Anyám különben is mindenben ilyen konfliktus-elkerülő zseni, mindenkit kompromisszumra rábeszélő, békéltető fajta mind a mai napig.
Kisiklódi református templom
Kisiklód, református templom – 2007 őszén meglátogattam gyerekkorom színhelyeit… – (photo ©Moshu)

Na, így aztán hagytuk/hagyták elaludni az Isten-lét kérdését, inkább „tiszta-tízes” (magyarországiaknak: színjeles) tanulmányi előmenetelem és koromhoz képest brilliáns fogalmazás dolgozataim (innen eredne az írhatnék…?) képezték a beszéd tárgyát. Elsőáldozás el lett napolva. Végleg.
Ami azt jelenti, nőttem, nődögöltém a pogányságban annak rendje és módja szerint, bár a falun töltött nyári vakációk idején engem is kimosdattak vasárnap reggel, és elvittek a református templomba. Mert más nem volt, hacsak a „román templomot” (ortodox) nem számítom. Amúgy jól éreztem magam ott, a bimbodzó ateizmusom ellenére: szerettem a sima, egyszerű, fehérre meszelt vastag falakat bámulni, a csilláron levő búzakoszorút csodálni, és hallgatni a felzengő énekeket, amiket láthatóan mindenki ismert rajtam kívül…

Aztán hosszú szünet. Kötelező ifjúkori eszmélés(?) idején harcos és meggyőződéses ateistává válik a majdani blogger. És büszke is rá. De aztán elkezdesz (egy kicsit) öregedni, kevesebb láz, több hümmögő elmélkedés magadban, és valami nem stimmel. Valami hibádzik. Közben, mert akkor még blogok nem voltak, mindenféle papírműveket irkáltam: újságcikkeket, kritikákat, utószókat és ilyeneket. Egy napon a Kriterion kolozsvári fiókszerkesztősőgében a kezembe nyomtak egy börőndnyi papírt. Ezt be kéne fejezni, mondták. Balázs Ferenc erdélyi unitárius pap-íróról megkezdett monográfia kézirata és rengeteg dokumentum volt benne. Mikó Imre kezdte el, halála után Kicsi Antal folytatta, és az ő korai halála után gazdátlan maradt a kézirat. Mai napig sem tudom, miért gondolta Dávid Gyula, a kiadó kolozsvári vezetője, hogy a befejezés nekem való feladat lenne. Én meg a hályogkovács vakmerőségével rábólintottam.

Balázs Ferenc
Balázs Ferenc (1901-1937)

Vakmerőség volt, mert járatlan voltam a korszak történetében (az iskolában, egyetemen tanult általánosságokon túl), alig tudtam valamit Balázs Ferencről, semmiféle teológiai irányú tudásom nem volt, az angolt is csak nyögve-nyelve (és Balázs Ferencnek volt egy amerikai felesége, akivel angolul levelezett, ezt az anyagot nemrégiben adták ki) — szóval, minden esélyem megvolt a bukásra. Nem lett nagy bukás, ám természetesen ma már másképp írnám meg az egészet. Dokumentálódás okán eljutottam az Unitárius Teológia könyvtárába is, ahol kéziratban őrizték B.F. Új ember vallása c. művét. Azóta ezt is kiadták, ha jól tudom. (Rövid ismertető róla.) Akkor nem jöttem rá azonnal, de ennek elolvasása nagyon mély nyomot hagyott bennem. Teljesen más volt, mint az addigi töredékes ismereteim a kereszténységről/keresztyénségről, Jézusról, mindenről. Talán evvel kezdődött az, amit később úgy neveztem, hogy lélekben „tiszteletbeli unitárius” vagyok.

Közben, az erdélyi Mezőségen szolgáló (többnyire református) pap-barátok révén felfedezem azt is, hogy az én ifjúkori harcos ateizmusom, a marxi „népek ópiuma” marhasággal egyetemben, megbukni látszik ama egyszerű tényen, hogy azokban a falvakban a templom az egyetlen hely, ami a magyarságot ápolja, élteti. Akkoriban még a nép- és nemzetmentés hevületében éltem, értsd: nem lettem még messzire elfajzott ’áruló’ emigráns, tehát ez az adalék egy teljesen más perspektívát adott. Egy hosszú, lassú érlelődés elkezdődött…

Prédikáció-2
Nagytotál a templomban – A két zászló azt jelenti, előbb el kell mondani angolul, aztán magyarul… – (photo ©Moshu/Tanja)
Ó, de blogger-testvérek, az út még innen sem egyenes! Úgy negyven felé járván, az állítólag skorpió-mivoltomból fakadó misztikus érdeklődés elébb az angolszász irányzatú szabadkőművesség felé terel, és annak rendje és módja szerint elérem a szimbolikus (kék) kőművesség legmagasabb fokát, a mester fokozatot. Ennek annyiban van jelentősége, hogy ez a szabadkőműves irányzat (a franciás „istentelen” hagyományúval szemben) megköveteli tagjaitól a Legfelsőbb Lénybe vetett hitet. Mi a Világegyetem Nagy Építőmestereként emlegetjük. Ám a közhiedelemmel ellentétben, a szabadkőművesség nem vallás. De ebbe most ne menjünk belé, túl messzire vezetne, elég az hozzá, hogy mivel vámosokat leszámítva hazudni nem szeretek, a jelentkezésemkor kezembe nyomott kérdőív mélyen elgondolkoztatott: hogy is állok én evvel a hittel? Itt jött elő a mélyből ismét Balázs Ferenc és az ő „teológiája”: itt jöttem rá, hogy az annak idején belém került mag lassan szárba szökkent, és most már nyugodtan vállalhatom az igent válaszomban. Különben is, úgy negyven körül ideje, hogy az ember elgondolkozzon a világ dolgain, rendbe tegye maga körül és az agyában a dolgokat. Egy ideig még a magyarországi Nagypáholy főkönyvtárosa is leszek majd, azzal a feladattal, hogy rendezzem az egyre növekvő soknyelvű könyv- és folyóirathalmazt, amit meg is próbáltam, de ehelyett többnyire órák hosszat csak olvasgattam — rendezés ürügyén. Viszont ettől annyi „szakértelem” szorult belém, hogy Kanadában aztán időnként nyilvános előadásokat tartok majd páholyokban a kelet-európai szabadkőművesség szövevényes történetéről.

De Kanadában más is történik. Jó hosszú téblábolás, helykeresés után felfedeztem magamnak a Wycliffe Bible Translators kanadai fiókját. Általuk aztán a CanIL-hez kerülök (Canada Institute of Lingistics, egészen pontosan az Alkalmazott Nyelvészet és Exegézis nevű mesterprogramba, amit aztán későbbi blogbejegyzésekben misszionárius inasiskola néven fogok emlegetni. Ez a CanIL tulajdonképpen az amerikai SIL leányvállalata: egyebek mellett ők készítik fel a WBT fordítókat. No, a klasszikus WBT fordító pályája így nézett ki: kellő elméleti felkészítés után, elmész a pápua-új-guineai őserdőbe a vadak közé, és ha meg nem esznek, akkor ott élsz közöttük tíz-húsz évet, megtanulod a nyelvet, a kultúrát, mindent, és akkor aztán nekilátsz lefordítani nekik a Bibliát… Bármit is gondolok most így utólag erről az egész társaságról, egy dolgot nem lehet tőlük eltagadni — olyan magas szintű professzionalizmus jellemzi a nyelvészeti, kultúrantropológiai és (interkulturális) kommunikáció-elméleti képzésüket, hogy sokszor mai napig is abból élek!
Mellesleg a SIL állította össze a világ legjobb nyelv-leltár könyvét, az Ethnologue -a világ nyelvei c. kiadványt. Ha érdekelnek a nyelvek, nyelvcsaládok, érdemes belekukkantani az online változatba. A magyart itt találod.

Hát, evvel a misszionárius inasiskolával az volt a baj(om), hogy bár ők magukat felekezetek közti és fölötti intézményként szeretek emlegetni, az csak később derült ki számomra, hogy ők alapvetően csupán egy szűk neo-protestáns csoportra értik: azok között, és nem az általam elképzelt ökumenikus formában. Apropó, ökuméné – azt el is felejtettem, hogy egy darabig a MÖSZ (Magyar Ökumenikus Szeretetszolgálat) színeiben Boszniában, Dagesztánban és Csecsenföldön mint „vallási szervezet” munkatársa vezettem missziót (ez még Kanada előtt), és okosodtam pl. a muzulmán szokásokban, vallásban a testőreim és a generál lakosság jóvoltából. De vissza a fordítókhoz: a szervezetet anyagilag is támogató egyházak inkább a (mi fogalmaink szerint) fundamentalista, evangéliumi felekezetek és egyházak. Na, ezt nem mondták nekem előre, és mire szép lassan rájöttem mindenre, már régen benne voltam a javából… Fantasztikus dolgokat tanultam — nyelvészként és afféle „crosscultural communication” szakemberként. Lásd: De Culturis Mundi. Ám soha nem tudtak megtéríteni olyan vakbuzgó újjászületett kereszténynek2. És idegesített, hogy olyan könyvekből merítik a tudásukat a világról, melyek szerint katolikusként meghalt apám vagy szabadkőműves mentorom, Pista bácsi, a világ legaranyosabb öregura, a Sátán fajzatai… Nobozmeg, mormogtam magamban, nem lesz ennek jó vége. Nem is lett.

Úgyhogy egy szép napon beintettem a nagy nemzetközi karjelzést, és télvíz idején átautóztam Kanada nyugati partjáról a másikra — csak az tudja, ez mit jelent, aki próbálta már! A kanadai magyar helyektől, beleértve az egyházakat, mindig távol tartottam magam, csupán az inasiskola előtt volt egy futó kalandom a torontóival, főleg, mert prerekvizítum volt. És utána is ügyeltem erre a távolságtartásra gondosan. Jah, hogy végülis kerekre zárjam az iskola történetét: ők az unitáriusokat is efféle sátánfajzatoknak tartják, illetve úgy vélik, hogy az uniterek nem keresztények. Ami technikailag igaz is, hiszen, és ezt az angol név jobban tükrözi, a keresztény (Christian) Krisztus/Christ-követőt jelent eredetileg, és evvel szemben az unitáriusok másik neve — anti-trinitárius — világosan mutatja, hogy szerintük nincs szentháromság. Egy az Isten3.

Prédikáció-3
Na, vajon most mi következik? – Azért kell a puska a liturgia menetéhez, és kellene új szemüveg is, hogy lássak… – (photo ©Moshu/Tanja)

Mai napig sem tudom, hogy Winnipegben miért történt ez másként. Előbb csak körülnézni mentem itt is, ahogyan azt mindenütt megtettem, aztán valahogy belekeveredtem. Mire felébredtem, már presbiter voltam és pénztárnok, meg az egyházmegyei gyűlés tagja, továbbá mindenféle bizottságok és bizottmányok tagja, mindenese, a magyar iskola tanára — s a lelkész szabadsága idején prédikátor. Ha jól belegondolok, azért pontosan tudom, hogy miért álltam e haldokló gyülekezet mellé… mert haldoklik ez is mint a legtöbb emigráns egyház, de utolsó pillanatig is mindenki más hibáztatnak ezért, saját magukon kívül. Fura története van ennek a kis kolóniának, de erről majd a következő részben.

Tehát, folyt. köv.

  1. Néha kitör belőlem az ős-filológus, és pontosan akarom idézni a forrást. Akármennyire is „fürkésztem”, nem találtam egyebet a Róm 11:33-nál:
    és milyen kikutathatatlanok az ő útjai! (új református)
    és mily megfoghatatlanok útjai! (új katolikus)
    s kinyomozhatatlanok az ő útai! (Károli)
  2. Ez a „born again Christian” hevenyészett fordítása
  3. Deus est unus.
Megosztom

4 comments on “A blogger prédikálni megy – 1. rész

  • Én is! Mégiscsak jó ez az iwiw valamire: én ott láttam a „keresek 500 embert” c. bejegyzésedet az üzenőtáblán – és mentem olvasni a blogodat…

  • Thank You for the information about Ferenc Balazs. He was my grandfather and I know so little about him.

  • Hi David,

    I don’t know how much did you understand the Hungarian text… if you wish I can send you a raw translation in English.
    Also, I would be glad to provide you further information about your grandfather; just let me know or contact me via my English blog – see the Contact page.

Comments are closed.