2012-ben nyári Európa-utazásunkról hazatérve itt várt Gergely Tamás egykori egyetemi kollégám, később internetes tettestársam üzenete:

Arról van szó, hogy összegyűjtöm az interjúim, s a MEK (Magyar Elektronikus Könyvtár) kiteszi őket a „polcára” […] A gyűjteménybe beveszem az Internetcsinálók interjúit is, sőt, aktualizáljuk őket a friss adatokkal. Magával soha nem készítettem interjút, most szeretnék feltenni néhány kérdést, ami egész IT-tevékenységére vonatkozna, inkluszíve Káfé, sőt, ha lehet, egész életére, gondolataira, filozófiájára. Küldhetem a kérdéseket?

Rábólintottam. Aztán megírtam hosszú válaszaim, s bár Tamás beleegyezett, hogy ide is kirakjam, valami oknál fogva ez eddig nem történt meg. Most akkor itt az interjú teljes szövege:

Mester!

1. Kezdjük a kellemes emlékekkel: maga évekig helyet adott, házigazdája volt a Káfénak, mit házigazdája, szerkesztőjeként indította el azt. Díjat kapott, valahol mint kedvenc oldalát említette – mindezekből arra gondolok, hogy szerette, kedvvel csinálta. Igazam lenne?

— Miért? Vannak kellemetlen emlékek is? Én nem tudtam róluk.
Nade, vissza a Káféhoz: azt hiszem, inkább házigazda/webmesterként tart majd számon az utókor, és nem szerkesztőként. Azt főleg maga csinálta. Persze, szerettem a magam részét, de akkor még nagyon kezdő voltam web-csinálásban, csak jól titkoltam, és igyekeztem legalább egy lépéssel mindenki más Káfés előtt lenni, ezért nem volt nyilvánvaló… ám ez az állandó technikai versenyfutás önmagammal rengeteg erőmet, energiámat emésztette fel (legalább is így látom most visszatekintve), és ezért sem maradt sok időm a szerkesztősködésre – ha ezen azt értjük, hogy keresni, noszogatni, szervezni stb. szerzőket. Mindez főleg arra az időszakra érvényes, amikor még manuálisan kódolt HTML oldalakkal bajlódtunk: az erőst macerás munka volt. Tán még ma is látható a bordó-zöld-kék „régi Café” archívumban.

Aztán, amint felfedeztem az első CMS (content management system = tartalomkezelő rendszer) szoftvereket, rögvest átraktam az egész mindenséget egy ilyenre, és onnan kezdve mindenki írhatta belé a rögeszméit… Ma már tudom, hogy nem jól választottam, mert az a szoftver egy zsákutca lett: nem fejlesztették rendszeresen, sebezhetővé vált, elöregedett. De akkoriban ki tudhatta ezt? Közben sokkal jobb CMS rendszerek jelentek meg, köztük az a WordPress is, amit a mai Káfé használ (és erre majd még visszatérek egy gondolat erejéig), de minden egyes nap és minden egyes új cikk a Káféban arra emlékeztetett, hogy milyen szörnyű nehéz lenne mostmár a két különböző rendszerből – html és régi CMS – egy harmadikra átbuherálni az egészet. Talán akkor kellett volna radikálisan átalakítani az egészet, amikor erre rádöbbentem, de mivel tudtam, mennyi munkával, álmatlan éjszakával járna az a manőver, egyszerűen lemondtam róla, és inkább más webes kalandok után néztem. Nagyjából akkoriban kezdtem kissé elhidegülni a Káfétól. Aztán egy napon a tárhely cég, ahol a Káfé is lakott, beszólt, hogy a használt szoftver már annyira régi és hackelhető, hogy veszélyezteti az egész szervert… és ezért leállította a használatát. Magyarán: blokkolta az egész Káfé-web-birodalmat. Ezzel aztán véget ért a nálam vendégül látott Café története; bár manapság röhejesen hangzik a havi pár dolláros hoszting költségek vállalása okán engem valamiféle mecénásként emlegetni…

Abban igaza van, hogy szerettem és kedvvel csináltam — egy darabig. Még olyankor is, amikor meglehetősen keményen vitatkoztunk mi ketten erről meg arról! Meggyőződésem különben, hogy a viták kellenek, mert ha egyéb nem is, az mindig kiderül, hogy mi az, amit nem szeretünk a másikban – a magunk tükörképében. És ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor el kell ismernem, az említett versenyfutásnak köszönhetően, akkor tanultam a legtöbbet a web alapjairól és mindenféle internetes dolgokról.

Most, hogy már teljesen kívül vagyok az egész Káfén (ellenőriztem: a jelenlegi változatban egyetlen utalás sincs se nevemre, se moshuságomra, se link blogomra, se semmi — és ez így van jól!), tehát most már elmondhatom azt is, hogy szerintem bazi nagy lehetőséget szalasztottunk el! Lehettünk volna az „első magyar villanyos magazin – EVIMA” (ironikus nyelvöltögetés a sok balfék irodalmárra, akik nem értik, nem tudják a különbséget az elektromos azaz villanyos és elektronikus bizgentyűk között, v.ö. villanyposta az email-re), de nem lettünk. Nem mertünk nagyot álmodni, és túl sok másod- meg harmadrendű dilettánst publikáltunk. Ezért soha nem lettünk, nem lehettünk elsővonalbeli webhely. Lehet, hogy fájdalmas ezt így kimondva látni (beh gyönyerű képzavar!) — de ettől még igaz…

A lehetőség ott volt: a későbbi „nagy” magyar, ill. erdélyi irodalmi-közéleti portálok még nem voltak sehol, mindenki csak tapogatózott a neten, de senki nem értett hozzá. Lassúk voltunk és élhetetlenek. Ott matatgattunk magunk körül. Ennyi.

Ez nekem azért is fáj egy picit, mert amikor bennem megérett a gondolat, hogy el kell menni onnan, ahol együtt kezdtük a pályát, Erdélyből, egyik agybajom az volt, hogy minden kisebbségi kultúra féloldalas: soha nem lehet teljes, párhuzamos intézményrendszere, ennélfogva teljes szakterületek hiányoznak vagy hézagosak… mert irreális elvárás ezek megteremtése, működtetése már csak a létszám okán is. Emiatt is aztán szűknek éreztem azt, amit „kiszabtak” nekünk. Ezekután meg jött az internet az ő virtuális egyetemességével és világhálójával, a korlátlan lehetőségekkel – de mi nem tudtunk megfelelően élni vele. Továbbra is vidéki kis pocsolyában tapicskoltunk.

No, persze, az is lehet, hogy csak ennyire futotta. Csak ennyire voltam (voltunk?) képes(ek).

Én tavaly ősszel elmúltam 60. Régebben ilyen korban már illett valamiféle mérleget készíteni: rövidebb volt az átlagéletkor. Szakemberek szerint ma hosszabbra van szabva az életút, ami azt is jelenti, jelentheti, hogy még korai a mérlegkészítés. De mivel számomra a Káfé már csupán egy múltbéli kaland, úgy érzem, úgy vélem, szembe kell végre nézni a kudarcosságával is.

Szerettem, érdekes volt, izgalmas volt – de ahogy az idő telik, egyre kevésbé érzem úgy, hogy életem nagy „teljesítményei” közé kellene sorolnom. Talán egyetlen kivétel volt az a pillanat 2002-ben, amikor egy 24 órás csíkszeredai képzőművészeti performanszot szinte egyenesben közvetítettünk a Káféban, és mindezt igen kezdetleges, mondhatni kézműves módszerekkel!

2. Sosem kérdeztem, de tulajdonképpen mindig is érdekelt: hogyan lesz egy irodalmárból, s maga, ugye, nincs egyedül ezzel, IT-szakember? Aki nem muszájból, hanem kíváncsiságból és szakértelemmel csinálja? Maga, ugye, magyar szakos tanár volt, újságíró… S amikor még nem is létezett számítógép. Illetve akkora volt, mint egy emelet…

— Dehogynem muszáj! Az angolszász Észak-Amerika társadalmában nincs olyan réteg, hogy értelmiségi. Még szavuk sincsen rá, az orosz „intelligentsia„-t kölcsönözték erre. Akkor meg mit csinál a – maga mondta – „irodalmár”, ha ideveti a sors? Amikor mindenki ment, menekült szerte a világba Erdélyből, én őszintén hittem (ráadásul túl sokáig!), hogy nekem nincsen semmiféle szakmám, én abból élek, hogy tudok írni-olvasni magyarul. Evvel meg hova a francba menjen az ember új életet kezdeni? Ezért mentem előbb Magyarországra, gondoltam ott majd jól eladom magam, mint írástudó. Be is jött ideig-óráig. Amikor aztán, TGM-mel szólva, rájöttem, hogy Budimpestában egy magyarul beszélő külföldi vagyok… akkor minden összezavarodott, és így kezdődött az a korszak, amit Bíró Béla barátom úgy jellemezett, hogy míg mások regényt írnak az életükről, én az életemből csinálok regényt… S lettem aztán szeretetszolga Boszniában, Dagesztánban, Csecsenföldön, és később ’majdnem’ Biblia-fordító misszionárius a vadak között. (Ezek a kalandok mind-mind megérnének egy külön misét…)

Igen, igen, a Budimpestát hagyjuk meg ilyen formában, mondhatnám úgy is, legyen ez egy tiszteletkör a jelenlegi asszonyom, vagyis életem társa (merthogy hivatalosan nem feleségem) előtt, akinek anyanyelvén így nevezik a várost, hol laktam, éltem vagy tíz évnyit. Az ő anyanyelve az a fura, kettősnevű délszláv nyelv, a szerb-horvát, amiről politikai akarat úgy döntött, hogy még egy harmadik neve is lesz, mégpediglen bosnyák, s evvel nyelvészetileg is szentesíteni tudták azt az őrültséget, amit a művelt és felvilágosult Nyugat tett politikailag: vallási alapon feldarabolta asszonyom szülőföldjét, Bosznia-Hercegovinát, mégpedig a huszadik század legvégén. Miközben a felvilágosodás óta egész Európa az állam és a vallás szétválasztásáért küzdött…

Akkor még nem tudtam, de azóta többször jártunk arrafelé, megismertem rokonságot és egykori meg jelenlegi barátokat, szomszédokat, gyerekkori pajtásokat – és folyton erősödik bennem az az indulat, hogy megkérdezzem a sok tojásfejű nyugati diplomatát és politikust: szerintetek melyik vallási nemzet: az ortodox szerb vagy a katolikus horvát vagy a muzulmán bosnyák kellene legyilkolja, mondjuk, az ateista-titoista-világiszekularista boszniaikat? Nyomatékosítanám itten a figyelmetlen olvasónak a különbséget a bosnyák és a boszniai között! Hofival szólva, az egyik nem ugyanaz… Az asszony mindig azt mondja, hogy ő szarajevói. Épp az interjú-felkérés előtt jöttünk meg Balkán-túránkról. Szarajevót széles ívben elkerültük, még mindig nem képes megemészteni, hogy „ezek” vagy „azok” megfosztották a városától. Pszichiáter, de önnönmagát még ő se tudja meggyógyítani, amikor égetően fáj a múlt. Ehhez képest nekünk, magának és nekem meg a többi messzire szaladt erdélyinek könnyebb: a rendszer mindent megtett, hogy utáljunk mindent, ami ott volt, ezért tán könnyebb volt az elszakadás.

Visszatérve az én szakértelmemre, ha maga azt hiszi, hogy én IT-szakember lettem, akkor ezek szerint sikerült mindenkit jól átvernem: én csupán azt tanultam meg kínomban, hogy miként kell, lehet használni a WWW-t publikálásra. Magamat általában afféle szuper-júzernek szoktam titulálni, aki megtanulta használni a számítógépet (de abszolúte nem érdekel, mi van benne), aki megtanulta a világháló “hypertext” nyelvének (HTML) nyelvtanát és használatát, és némi kacskaringók után eljutott oda, hogy a legnépszerűbb blog-szoftver, a WordPress, világszerte elismert felhasználó tekintélye legyen. Közben, persze, sok haszontalan IT-jellegű tudomány is rámragadt, már csak azért is, mert engem legtöbbször a tudás maga izgat, a ’big picture’ és a ’mi van a dolgok mögött’ – de ritkábban a gyakorlati felhasználás. Ami igen szépen példázza, hogy a mondás, amit annyiszor hallottunk – „a tudás hatalom” – csupán a titkosszolgák esetében igaz, mert az egyén számára ebben a szép kapitalista új-világban csak az alkalmazott tudás jelent előnyt, pénzt, hatalmat.

Így volt ez a számítógéppel is: 1971-ben, amikor a húgom a kolozsvári „informatikai líceum” első évfolyamán kezdett, én meg elsőéves filológus voltam magával együtt, akkor elmentem a húgom egyik értelmesebb tanárához, mert az érdekelt, hogy lehet-e számítógéppel nyelvészeti elemzéseket végezni. Akkor, ott, azokkal a gépekkel nem lehetett. Majdnem harminc év múlva, amikor Kanada nyugati partján, Vancouver mellett a misszionárus-iskolába voltam besorozva, akkor már lehetett, dolgoztam is ilyen programmal: a fülöp-szigeteki tagalog nyelvvel bíbelődtem, és legkedvesebb professzorommal (ő nyelvfilozófiából doktorált és magasan képzett programozó volt!) sokat beszélgettünk ezekről a dolgokról. Megint az volt a „baj”, hogy engem igencsak érdekelt az a tudáshalmaz, amit ezek a Biblia-fordítók összehordtak, de inkább elméleti síkon, és nem azért, hogy majdan engedelmes misszionárus-katonaként fordítsam az Igét valami őserdőlakó népségnek, akik amúgy jól elvannak nélküle. Na, ezt csak azért mondtam el, hogy lássa: az IT-érdeklődés ott volt furtonfeszt, párhuzamosan az egyebekkel.

Még a pontosság kedvéért: orosz-magyar szakos voltam, oroszt kezdtem tanítani Désen, aztán egy kis magyart is, de valószínűleg maradandó nyomot osztályfőnökként hagytam: harminc év után ezen a nyáron (2012) találkoztam volt tanítványaimmal, és bevallom, szíven ütött az a szeretet és kedvesség, amivel körülvettek és fogadtak annyi év után. Ember, ez valami! Mai napig én vagyok nekik „az oszi”. Nota bene: az egykori kölkek ma ötven körül járnak…
És újságíró azért lettem, mert nem lehet minden filológus-emberből író meg költő, ahogyan majdnem mindenki tervezte annak idején közöttünk ott az egyetemen. Nem akartam ötödrangú költőcske vagy novellista lenni, inkább lettem elsőrangú színházkritikus (Harag György mondta, nem én!) és később derék publicista. Meg „konzseniális” Nabokov-fordító (a kritika szerint). Érdekes, hogy amikor fordítottam a Luzsin-védelmet, nem gondoltam volna, hogy később mekkora hatással lesz majd rám Nabokov, ahogy jön-megy a nyelvek között… De amíg eljutok ide (oda?) közben még voltam újságíró az első számítógépes magyar napilap szerkesztőségben, az eredeti Mai Napnál. Kár, hogy akkor még nem voltak online újságok, biztosan szerettem volna…

3. Mit érdekeset csinált a neten a Káfén kívül? A Káfé előtt és után…

– A neten? Semmit. Azon kívül, hogy kb. 2004 óta használom a WordPress nevezetű blogmotort, és voltam évekig moderátor a segítő-fórumjában, ahol írtam több mint húszezer bejegyzést, meg néha belebeszéltem a magyar WP-fórumba is, és szabadúszóként készítettem sok-sok weboldalt megrendelésre. Ahogy nőtt az ázsióm, egyre nőttek az áraim is, így jól elvoltam, amíg bele nem untam. A következő lépés az volt, hogy oktató könyvecskéket (e-book), illetve videós használati útmutatókat készítettem WordPress kapcsán, és azokat árultam az interneten. Ma is ez a fő jövedelmem: internetes publikálás és web szaktanácsadás. Ennek kapcsán, szinte mellesleg, igen komoly marketing – az okosok azt mondják: internet marketing – tudást is gyűjtöttem magamba, mert ezeket a termékeket el kell adni. Ezt a részét nem szeretem, de tudom. Elméletben, legalább is. A gyakorlati kivitelezésnél gyakran elfogy a türelmem… Olyankor harmadikvilágbeli rabszolgákkal dolgoztatok éhbérért. Persze, ezt csupán a poén kedvéért mondom, de Ázsiában és Kelet-Európában lehet találni nagyon jó és lelkes bedolgozókat aránylag jó áron.

Leginkább tanítani, okítani szeretek a neten is. Talán ez visz örökké az olyan fórumok felé, ahol nem politikai marhaságokról vitatkoznak, mert azokat utálom, hanem technikai problémákhoz kérnek, keresnek segítséget. Ilyen helyeken szívesen okítom a népet, bár a buta és hülye és műveletlen egyedekkel szemben igen szigorú és kemény vagyok. Nincs bennem tolerancia az emberi baromság iránt. Fogalmazhatunk úgy is, hogy elitista vagyok – nincs türelmem a nem-okos emberekhez. Azt a kevés hátralevő időt, amim még van, sajnálom hülyékre pazarolni. De ez az offline világban is igaz, nemcsak a neten.

Jelenleg egy nagyobb projekten dolgozom, webes szemináriumokat – webinar – fogok vezetni, ha lesz rájuk vevő, ahol majd az évek alatt felhalmozott mindentudásból osztom az észt. Csak úgy mellesleg, ezeket az „info-termékeket” mind-mind angolul csinálom, igaz, olykor kiütközik az oroszos akcentusom.

A politikai fórumokról az a véleményem, hogy mindazt, amit „Web 2.0” néven ünnepelt a világ, azaz interaktivitás, 2-irányú kommunikáció, tömeg-alkotás (crowd sourcing), szociális média s az összes baromság, ami ezekkel jár – hatalmas tévedés volt! IQ-teszthez kötném az internet használat jogát, és nem engednék minden hülyét gátlástalanul pofázni az interneten ’komment’ azaz hozzászólás címen. Én egy indulatos ember vagyok, tehát megértem a zsigeri háborodást meg a kétségbeesést, amikor a másik félhez beszélni olyan, mint hányni a borsót a falra, ám azt a szellemi lejtőt, mocsári alantasságot, amit online újságok, blogok, cikkek hozzászólások rovataiban lehet látni… hát az az emberi intellektus 21. századi mélypontja. Nyelvtől függetlenül. Négy nyelven olvasok, írok, beszélek folyékonyan, ezért tudom, hogy ez, sajnos, nem nyelvfüggő: mindenki hülyévé silányul, amikor politikai fórumokba keveredik. Még Káfé előtt, tanulván a netet, keveredtem én is efféle helyekre – ma is röstellem.

4. Maga figyelemmel kísérte a magyar internetezést? Gondolom, nemcsak akkor, tíz évvel ezelõtt, hanem azóta is, ma is figyeli. Mondana róla véleményt…?

Ha figyelném, akkor se mondanék róla véleményt. Elvből. Ámbátor ez a „nem-figyelés”, ha egy idővonalra tennénk, olyan le-fel ugráló grafikont mutatna, lefelé menő általános tendenciával. Hadd magyarázzam ezt meg kissé részletesebben:

Az én Kanadába érkezésem 1997-ben nagyjából egybeesett a tömeges internetezés kezdeteivel. Akkoriban nem volt nehéz követni, mi történik: itt is, ott is gyér volt a weboldalak és az internetezők száma. Az első években nem igazán érdekelt, mi történik a „magyar internetezés” területén, inkább a kanadai nyelvtanulásra, angol kommunikációra, az új ország megtanulására koncentráltam online. Olyan 1999-2000 táján kezdtem felfedezni magyar fórumokat, levelező-listákat és weboldalakat, körülbelül akkor, amikor Vancouverben árválkodtam a misszionárus-iskolában. Amikor aztán ezt a kalandot feladtam, és visszatértem Ontarióba, akkor futottunk mi össze, és kezdtünk el Káfézni… Egy darabig, márcsak a Café/Káfé jellegénél fogva is, figyelnem kellett, mi történik a hasonló magyar netes helyeken. Épp ez a Káféval párhuzamosan készült interjú-sorozat is, amiben a mi mostani beszélgetésünk egy megkésett adalék, tanúsítja, hogy nagyon ottvoltunk… elég jól feltérképeztük a magyar internetezés kezdeteit!

Igaz, én ott is inkább a technikai háttérrel bíbelődtem, de azért figyeltem a történéseket. Ezzel párhuzamosan, csinálgattam a saját webes dolgaim: magyarul is, angolul is valószínűleg az első bloggerek között voltam, bár 2002 előttről nem maradt meg semmi a hálón.

Érdekes, hogy a magyar nyelvű blogom akkoriban kicsit olyan ‘hazaüzenős’ jellegű volt, bár nem arról szólt, hogy mit-hogyan kellene otthon, hanem arról, hogy miként fedezem fel magamnak Kanadát és a kanadai kultúrát. (Itt muszáj egy kitérőt tenni és megjegyezni, hogy angolul könnyebb lenne: amikor itt azt mondom, hogy „culture”, senki nem gondol a németes értelemben vett „Kultur, azaz szerzett műveltségre-tudásra, hanem a kultúrantropológiai értelemben vett ’kultúr-…’ az elsődleges jelentés!) Sajnos, nem vagyok igazi grafomán, ezért olykor hónapokig nem írok belé semmit, bár él a mai napig. Néha eszembe jut valami, és ha van időm, akkor megírom.

Ebben a blogban, ha összfűzve és időrendben olvassuk a bejegyzéseket, kiderül, miért nem figyelek ma már semmire, ami otthoni magyar vagy erdélyi vagy román meg ilyesmi… Egyszerű: nem ott élek. Se az ottani politika, se az ottani gazdasági helyzet nem érinti az életemet. Ezért nem fogok, és nem is akarok soha „visszaszavazni” innét, bár van román és magyar állampolgárságom is. Itt, Kanadában, szigorú állampolgári kötelezettségemnek tartom, hogy elmenjek szavazni – másképp nem lenne jogom panaszkodni és kritizálni. Tehát elmegyek szavazni, még akkor is, ha egyik pártot sem szeretem igazán, utána kritizálok, írok emaileket a képviselőmnek, és már az is megfordult a fejemben, hogy ennyi elvtelen politizálás közepette ejsze igen könnyű lenne valami tökös programmal indulni és megválasztódni bármelyik szintű testületbe. De aztán mégse, inkább csak magamban morgolódom…

5. Melyik kérdést nem tettem fel, amire szívesen válasozlna? Mit csinál fotós barátja, az eszkimó?

Eszkimó barátomról évek óta nem tudok semmit. Szerintem így is túl sok fel nem tett kérdésre válaszoltam… De azért mondok egyet: miféle haszontalansággal töltöm az időmet manapság, amikor éppen nem munkálkodom a neten?

Erre a válasz az, hogy szövegeket írok angolul. Úgy teszek, mintha egy könyv készülne, amolyan keverék a memoár és esszéregény és posztmodern próza és mindenféle egyéb baromságok között… És közben irigyelem Nabokovot, hogy már gyermekkorában megtanult angolul és franciául, sőt, patrióta atyja megrökönyödésére, előbb írt-olvasott angolul, mint oroszul. Aztán Berlinben él és oroszul ír, majd Amerikában angolul lesz világhíres, és közben nemcsak Puskin Anyeginját fordítja angolra kétszer annyi lábjegyzettel, mint a mű maga, hanem saját írásait, regényeit is fordítja, illetve átírja hol angolra, hol oroszra, mert elégedetlen mások munkájával, vagy azért mert – mint mondotta egyszer – az angol-amerikai olvasónak meg kell magyarázni egy rakás dolgot, ami az orosz olvasó számára adott tudás.

Ez azért érdekes, legalább is számomra, mert amikor angolul írom a szövegeimet, akkor a képzeletbeli észak-amerikai, kanadai olvasómnak „mesélek”, és egy olyan – számunkra – egyszerű kifejezés felbukkanása, hogy káundká igen derék kacskaringós történetek elmesélésére ad alkalmat, mint például a kiegyezés meg apai nagyapám vegyes tüzéreknél megesett háborús élményei az olasz fronton, és az állomásépületek hasonlósága Csehországtól a Keleti-Kárpátokig, Bukovinától Szarajevóig, továbbá a strimpfli-kifli-firhang-früstük & tsai jelenlétének felfedezése az asszonnyal, mindkettőnk monarchiás örökségű nyelvében… ám ha magyarul kellene mindezt megírni, akkor az ember csak leírja azt, hogy k. und k. – és eszembe se jutna hosszú magyarázatokat fűzni hozzá, hiszen mindenki tudja, mi volt a Monarchia. Még pontosabban: mást kellene megmagyarázni, mesélni, ha magyarra „fordítanám”, de az már nem is fordítás volna, hanem egy másik könyv, egy másik szöveg. Ezt legutóbb H. Szabó barátunknak próbáltam elmagyarázni, amikor arra bíztatott, hogy de biza írjam én ezt magyarul is. Nem vonz az ötlet, de az angolt szeretném megírni és befejezni.

Nos, ennek csupán annyi kapcsolata van az internettel, hogy még nem ötöltem ki, milyen formában, milyen médiummal fogom terjeszteni. Régi bibliofíl lelkem a papírkönyvről álmodna (van már olyan, hogy csak akkor nyomnak egy példányt, ha érkezik rendelés); internetes énem a sokféle e-változatok között ingadoz, és az is lehet, mire elkészül a dolgozat, lesz majd olyan lehetőség, miről ma még nem is tudunk vagy álmodunk. Valamiféle digitál-bizgentyűn fogják olvasni, az biztos. És majd lesz benne egy fejezet vagy bekezdés arról, hogy miként kényszerített 2012 kora őszén egy Gergely Tamás (Toma Gergely?) nevű stockholmi ember arra, hogy magyarul felmérjem internetcsinálásaim történetét, de persze, nem lehet ezt az egész interjút csak úgy “egy az egyben” lefordítani angolra illusztráció gyanánt, mert akkor az angol szövegben egész más dolgokra kellene kitérni magyarázatképpen, és itt megint jön Nabokov és undzovájter… nos, így közlekedem én itt a nyelvek és történetek között ide-oda, miközben időnként eszembe jut Nabokov:

Я американский писатель, рождённый в России, получивший образование в Англии, где я изучал французскую литературу перед тем, как на пятнадцать лет переселиться в Германию. …Моя голова разговаривает по-английски, моё сердце — по-русски, и моё ухо — по-французски.

Ez olyan szép az eredetiben, hogy le sem szabadna fordítom – Amerikai író vagyok, Oroszországban születettem, Angliában jártam iskoláim, ahol francia irodalmat tanulmányoztam, mielőtt Németországba települtem volna… A fejem angolul, a szívem oroszul, a fülem franciául cseveg.

Tamás, ír maga svédül?

Megosztom

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.