Nem tudom, miért társítunk nyaraláshoz (teleléshez, ebben a konkrét esetben) csak és kizárólag “könnyű” fajsúlyú olvasmányokat. És nem elég, hogy én neheztelek, ha valaki elcsodálkozik olvasmányválasztásomon – Esterházy Péter: Hasnyálmirigynapló – de még magamat is azon kapom, hogy a két nyugággyal arrébb fekvő fiatalember előtt képzeletben kalapot emelek: Fjodor Mihajlovicsot olvas itt a jamaikai nyugati parton, a képeslapból kivágott fehér homok-türkiz tenger-kék ég együttesben. Karamazovok nehezednek rá a harminc fokos napsütésen.

Én meg itt időnként felröhincsélek (van ilyen szó?) Esterházyt olvasva. Időnként meg szinte könnyesen szomorú. Mert én már tudom a véget. Ő is tudta, hogy jön, érkezik, dübörög, és főleg oson, de azért még tette amit kellett – írt. Nekem meg itt a keserv, hogy ő már többet nem. Nem ír.

Ihlet jön

Namost, Esterházy engem inspirál. Miután olvasok egy kis Esterházy szöveget, mindig írni akarok. Angolul, persze. Mert magyarul azért próbálok ragaszkodni a magam modorosságaihoz, nem kell hozzá nekem idegen toll és cégér. Azért ennyire már talán lehetek én is elfogult magammal, hogy büszkén vállalom saját modoromat (írásilag, mert amúgy nincs), és úgy írok, mintha tényleg én lennék HSzI, még itt Kanadában is, vagy éppen Jamaikában (ahol egy szál trombitást se nem láttam még), és ahol ezt jegyzem piszkozatban. A homokban a nyugágyon. Inkább nyughatnék, mondanák kritikus szemléletű barátaim. És híveim pedig bíztatnak, hogy írnék.
jamaika-02
Ez az engem Esteházy inspirál angolul, persze, tiszta röhej. Egyrészt, nem is igen tudják, ki ő. Ki volt ő. Másrészt meg, azért van abban valami pezsegő izgalom, hogy mondjuk, Kanadában lehetnék én egy angol nyelvű Esterházy-epigon. És hülyíteném őket avval, hogy a magyarul is elképzelhetetlen – ámbár létező – esterházys mondatokkal cseszegetném őket. Mert azok mind szembe mennek a mindenféle írótanfolyamokon okított kerekdedséggel és egyszerű, de érthető logikával. Errefelé az írómesterséget tanítják, de az olyan is: mesterség. Ugyan az is igaz, hogy közülük kerülnek ki a milliárdokat kaszáló nagyiparosok is, nemcsak a kisiparos szöveg-mesteremberek.

Szóval, ez egy nagy különbség, hogy itt az írás mesterség. Amivel szemben, ugye, otthon státusz. Váteszesség és lobogás. A nemzet nagyjai lista s ilyesmik. Hacsak éppen nem kettészakadt a nemzet (is), és van jobb és még jobb vagy rossz fele. Habár, mostanában látom, hogy vannak írók, kik csak írnak. Hoztam őket is, egypárat, ezen a könyvtárnyi műveket útra csomagoló kis e-izén. Kobo, ami szinte olyan mint valami pajkos kobold. Biztos ők is emlékeznek arra, amikor egyszer régen EP azt találta leírni, azt találta, hogy le kell írni, hogy ő nem népben-nemzetben, hanem alany s állítmányban gondolkozik.

De előttük a Hasnyálmiriggyel kellett végezni. Apámmal is az végzett, jó régen. Akkoriban nem volt kemo meg sugár s effélék, csak mondta a (román) orvos, aki régóta kezelte mindenfélével, hogy van még vagy négy hónapja. S tényleg. Rá négy hónapra meghalt, s eltemettük. Így most évvégi mérleg gyanánt, idén eltemettem anyámat is.

Mi leszek, ha nagy leszek

Attól tartok, hiába akarnék én itt angol(!), jó, kanadai angol Esterházy-epigon szerepben tetszelegni, mert kurvára nagy fáziskésésben vagyok: én akkor kezdek, kezdenék írni, úgy értem abban a korban kezdek, akarok kezdeni írni, amikor ő már meg is halt, ránkhagyva szövegeit és kikerülhetetlenségét. Jó na, persze, hogy forgattam a tollat már elég régóta, de az más. Mert írtam jó sok mindenféle újságcikkeket, de nálunkfelé az újságíró, az csak újságíró, hacsak mellékesen nem író is. De én nem voltam az. Címkéztem magam fellengzősen hírlapírónak, s azt le se lehet fordítani más nyelvekre, még névjegykártyára is rányomattam, épp akkor, és talán bánatos kompenzálásképpen, amikor a sors – és a főszerkesztő szeszélye – megfosztott nevemtől, két Horváth és István nem lehet egy csárdában. Így lett belőlem Horka nevű hírlapíró, első külföldi hivatalos utamról, Szlovákiából, hoztam féltáskányi keserű csokoládét, mert az volt ráírva “horka”. Horka čokoláda. Szláv, olyan mint a gorkij és gorkaja. Keser.
Jamaikai tengerpart
Ma este, itt a csak párokat fogadó (Couples) resort-nyaralóban a visszatérő vendégeknek fogadás, vacsor, festői naplemente. Na jó, a naplemente van a népnek is. Egy orosz házaspár (mellesleg csikágóiak) a tegnap azon hűledezett, hogy egy Nabokov-regény fordítója, magyar fordítója, de Romániában született és Kanadában élő fordítója itt barmul velük télapót várva a kurva meleg homokon, s kiderült, épp a Luzsin védelem a kedvence az asszonynak, szóval, jó volt Luzsint emlegetni oroszul a jamaikai napsütésben, de ezt az Esterházy-dolgot még nekik se tudnám elmesélni, de majd a lecsapódó (kicsapódó?) eredményt megírom tán angolul, hogy értse nőm is. Ha már itt mellette gépelek a homokban. Homokon.

Ha vége lesz ennek a trópusi kirándulásnak, tényleg neki kell fogni naponta írni. Hiszen, most már nyugdíjas korban kell legyen idő erre is. Szavakban és mondatokban kitalálni magam angolul. Angol szavakban és mondatokban magam.

Megosztom

4 comments on “Esterházy-epigon Kanadában. Vagymi

  • Kedves Földim! Naésakkor,ha már englisül fogsz majd írni akkor mi
    itthonragadt szegény nem utazó magyar rajongóid,akik hijján vannak annaka bizonyos világnyelvnek,amibe volt neked szerencséd odaszakadni,akkor…nos akkor mit fogunk Tőled édes anyanyelvünkön olvasni?! Ez itt a kérdés, és nem is kevés!

  • Azért remélem nem hagyod cserben a magyar olvasóidat sem. Én úgy gondolom, hogy anyanyelven tudja az ember legszemléletesebben kifejezni érzéseit és mondanivalóját. Nincs szándékomban kioktatni téged, vagy befolyásolni terveidet, csak a végszóként leírt mondataid ezen gondolatokat vetette fel bennem.

    • Olvasóimat nem hagyom cserben, főleg a kitartóan hűséges hölgyeket. Mármint hölgy-olvasókat…
      De miért ne lehetne belőlem valamiféle két- sőt, többnyelvű író ember?

      • Válaszod megnyugtatott. Természetesen semmi kifogásom nincs a több nyelvű író emberré válásod végett, sőt.

Comments are closed.