Göncz Árpád

Göncz Árpád, 1922-2015
(forrás: gonczarpad.hu)

Valamikor a nyolcvanas évek elején-közepén (közben megnéztem a neten: 1984 május végén) egy lap elküldött Nagyváradra írni egy színházi bemutatóról. Akkoriban vagy az Utunk vagy A Hét (olykor esetleg az Igaz Szó) bízott meg ilyen feladatokkal. De az is lehet, hogy csak a rendező Szentmiklósi József hívott meg… már nem emlékszem. Abban az időben sokat utaztam: Szatmár, Nagyvárad, Sepsiszentgyörgy, Marosvásárhely – ezeket a magyar színházakat látogattam és írtam sok előadásról. A szóbanforgó váradi bemutató egy monodráma volt, F. Bathó Ida előadásában. A szerző egy bizonyos Göncz Árpád nevű magyarországi író volt, akiről nem tudtam semmit. (Most utólag minek hazudni, hogy én már akkor…?) Kiderült, hogy ő is ott volt a feleségével, Zsuzsa nénivel (de csak később szólítottuk így), hát valaki be is mutatott nekik, mint a bemutatóra érkezett derék kritikust.

Előadás utáni ünneplés, poharazás közben említettem, hogy amennyiben az hatóság elvtársak is úgy gondolják és engedik, akkor még az év folyamán Magyarországra, Budapestre fogok látogatni. Ha ott jársz, hívjál fel, mondta a szerző és megadta a telefonszámát, látogass meg. Akkor már talán érlelődött bennem a kitelepedés gondolata, ámbár ennyi év távlatából nehéz a gondolatok megszületésének időpontjára emlékezni. Abban az évben vagy talán a következőben, 85-ben, jártam aztán Magyarországon, és Árpi bácsiékat is meglátogattam. Közben, persze, tudakozódtam róla, és imponált a múltja, a fordítói munkája, de legfőképpen a személyisége. Úgy emlékszem, neki bevallottam, amit másoknak nem nagyon: hogy ti. a barátaim szereztek nekem egy feleségnek való pesti némbert, aki jópénzért (akkori idők 50 ezer forintjáért!) vállalta, hogy férjhez jön hozzám, amivel megkaphatom majd a letelepedést. Az a sors iróniája, hogy mire a hosszas hivatalos procedúra végére értünk, akkorra már simán meg lehetett volna húzódni Magyarországon a – román – turista útlevéllel, nem küldtek vissza már senkit 87/88 táján… Arra sem emlékszem pontoson, hogy vajon ottjártamkor történt-e vagy talán később levélben kértem meg Árpi bácsit, hogy próbálna nekem szerezni valami lefordítani való orosz regényt, ha már efféle (fordítós) körökben úgyis járatos, merthogy, gondoltam én, az arra kifizetendő honorárium milyen jó kis kezdőpénz lesz, lehetne majd, amikor Hunniába érkezek mint újdonsült férj egy sosem-konzumált házasságban. Oroszt meg azért, mert csak azt tudtam elfogadható szinten. A román mellett, de olyan tollforgató volt már sok Pesten, még ha nem is rekesztettek Dunát velük..

Göncz Árpád és Zsuzsa néni

Későbbi fotó (1990-ből), de nagyjából ez a kép él bennem…
(forrás: http:gonczarpad.hu)

Egy napon aztán üzentek a magyar konzulátusról, hogy valamiféle küldemény van ott számomra. A román szekuritáté által figyelt „normális” postán semmi fontos dolgot nem lehetett küldeni: vagy elsikkasztották vagy baj lett belőle vagy akármi. Csak nem jó. Ezért az igazán fontos dolgokat a diplomáciai futárposta hozta-vitte Kolozsvár és Budapest között. A küldemény egy a Moszkva c. irodalmi folyóiratból kifénymásolt regény volt, lefordítandó. Néztem a szerzőt, néztem a címet: Vlagyimir Nobokov, Zascsita Luzsina. Mondom, a Luzsin ejsze egy név, és a záscsitá – az védelem. Göncz Árpi bácsi járta ki azt nekem az Európa kiadótól, nekik kellett a fordítás. Árpi bácsi rendíthetetlen megbízhatóságát áldva magamban, nekifogtam elolvasni a szöveget. Nyelvi kitérő: ekkor már sok év orosz-román műszaki fordítás állt mögöttem, elég jól boldogultam a nyelvvel, ahhoz képest, hogy amikor a tanárkodásból kiugorva bőszen nekiestem elavult szovjet import masinériák műszaki leírását fordítani szakmányban, az elején csak a kalapácsot – mert olyan volt a szovjet címerben is – és a kötőszavakat értettem a rettenetes technikai szövegekből…

A Nabokov fordítás történetét megírtam már máshol, most Árpi bácsi történetét akarom folytatni. Minden ment a maga rendjén, fordítás el lett küldve Európához, elfogadták, kiutaltak 30 ezer kemény magyar forintokat… és ezzel már valamikor 1987 végén járunk, amikor is mindenkit az a hír tartott rettegésben, hogy 1988 januárjától jön az SzJA – személyi jövedelemadó… ami majd megdézsmálja az efféle honorokat. Nosza, izentem Árpi bácsinak, intézzétek el, hogy a közben már feleségemmé avanzsált (Kolozsváron a helyi néptanácsnál, szfátu populár, összeesketett) pesti némbernek fizessék ki a pénzt még decemberben, adómentesen. Úgy nézett ki, én, illetve, mi, a 13 éves fiammal, februárban fogunk majd érkezni Pestre. És aztán érkeztünk is. Álltunk ott ágrólszakadtan, se igazi lakás, se munkahely, se semmi. A némber, az egyezséggel ellentétben (hogy érkezés után egy évre kellene kifizetni a vérdíjat), zsebrevágta a harminc darab ezrest, és még azt is mondta, a többi húszat is hozzam gyorsan, mert ha nem, feljelent a félelmetes hírű KEOKH-nál. Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hivatal. Biza, volt ilyen!

Göncz Árpád a Bécsi-úti lakás ajtajában

A Bécsi-úti lakás gangján: ide voltunk hivatalosak vacsorára
(forrás: gonczarpad.hu)

Árpi bácsi és Zsuzsa néni valahányszor csak felhívtam őket bármilyen ügyben, azonnal meghívtak vacsorára Iván fiammal, és jól lakattak bennünket. És közben Árpi bácsi hordozott engem körbe már az első hetektől szerkesztőségekben, kiadóknál, mindenkinél, és rögtön kérte, szinte követelte, adjanak nekem valamiféle munkát, megbízást, hiszen itt állok egy gyermekkel, kell etetni, ruházni stb. kell a pénz. És ha tudnak valahol állást, azonnal szóljanak. Írattak is velem mindenféléket, meg szemléztem külföldi lapot, szóval kezdett beindulni, ha döcögősen is, ez az egész értelmiségi létezés. A Bécsi-úti lakásba, aminek gangján ott posztolt majd a rendőr az immár köztársasági elnökké választott Árpi bácsit őrizvén, na, oda mi már egész otthonosan jártunk, de ez még 1988 eleje-közepe, a legtöbb embernek fogalma sem volt, ki az a Göncz Árpád. Olykor vacsora alatt félrevont valahova a lakásnak egy távolabbi sarkába, és mélyen a szemembe nézve megkérdezte: Pistukám, van elég pénzed? Van mit egyetek otthon? Mindig azt mondtam, hogy van. Mármint pénzem. Röstelltem volna, hogy ne legyen. Aztán egy nap, nem volt mit tennem: muszáj volt elmondani, hogy a némber követel rajtam húszezret, és azonnal. Hát nekem annyi pénzem nincs, de hívjál fel holnap. Amikor felhívtam, megadta egy barátja nevét, telefonszámát, és az – bár aznap látott először – kölcsöndta az összeget. Merthogy Árpi bácsi jótállt értem. Leizzadtam a gondolatra is, hogy mi lesz, ha engem elüt a hajókötél (ahogyan ezt mondtuk a barátaimmal), és nem tudom visszafizetni… Közben megjött a nyár, és az iskolai vakáció, Árpi bácsiék meg fogták Iván fiamat és elvitték a Mátrába nyaralni. Hogy én is szusszanjak egy cseppet a nagy rohanásban. De talán nem is ők nyaraltatták, hanem egy barátjuknál volt ott a fiam – ma azt mondja, csak arra emlékszik, hogy egész nap a kutyával és a macskával játszott, meg hogy sikerült elrontania a házigazda légpuskáját…

Izgalmas idők jártak akkoriban. Volt még érkezésünk évének nyarán, június végén hatalmas tüntetés Budapesten a romániai falurombolás ellen, ott vonultunk mi is a fiammal, bátran és merészen elmasíroztunk a felvonulókkal a Thököly-úti román követség előtt is, hogy aztán a Hősök terén érezzük a hatalmas tömeg részeként a nemistudommit, de azért valami hátborzongatóan fenséges érzést. És közben, persze nyomult a politika mindenütt. Volt már MDF meg forrongás, és Szabad Kezdeményezések Hálózata (SzKH) – erről mondta Árpi bácsi nekem ott a Bécsi-úti lakásában, hogy az állampárttal ellentétben, mert akkor még mindent ahhoz mértek, ez az igazi baloldal, és mivel ő benne volt, javasolta, hogy lépjek be. Most így utólag, azt se tudom, bánjam vagy örüljek neki, hogy nem hallgattam rá. Egyrészt, persze, ott volt még a félsz, hogy azok a faszkalapok ott a KEOKH-nál visszazavarhatnak a Ceaușescu Romániájába. Másrészt meg semmiféle politikai pártnak nem akartam én tagja lenni. Se akkor, se ma. Nem is lettem, s most már nem is unszol senki semmiféle belépésre. Az is lehet, hogy csak a „baloldali” jelző riasztott el, amit különben Árpi bácsi igen büszkén hangsúlyozott, és természetesen, csak jóval később értettem meg, hogy ő biztosan nem afféle neo-marxista vagy maoista baloldaliságra gondolt, mint a SzKH-ból alakult SZDSZ sok balról befutó későbbi kiválósága. Ő csak a mindenkori kisember esélyegyenlőségére, a munkásember jólétére és ilyenekre gondolt. És azzal a baloldalisággal talán nincs is semmi bajom. Politikusként is mindig azt az egyszerű segíteni akarást, mondhatnám atyai törődést véltem felismerni a tetteiben, állásfoglalásaiban, amit oly nagylelkűen mutatott irántunk, amikor új életünket kezdtük.

Göncz Árpád otthonában a könyvespolc előtt

Azok a beszélgetések, ott a könyvespolcok előtti fotelekben…
(fotó: Tóth István Csaba; forrás: gonczarpad.hu)

Hívott ő még a Jurta Színházba is, ki emlékszik már, hogy miféle rendezvényre, az biztos, hogy ellenzéki megmozdulás volt 1988-ban, és korlátozott számú meghívott. Aztán egy nappal előtte bent jártam a Magyar Ifjúságnál, és újságoltam ott a Jurtát, ám a főember vehemensen lebeszélt róla. Mai napig sem tudom, hogy engem féltett-e a biztosan ott nyüzsgő román szekus besúgóktól vagy pedig a KISZ-lapnál nem illett volna ilyeneket tárgyalni. Vagy ő már tudta, hogy ott SZDSZ-es csapat lesz, és ő, mint eljövendő MDF-es el akart onnan téríteni… Az biztos, hogy sem ő, sem oly sokan mások, akik híres Erdély-pártolók lettek hirtelen, soha nem kérdezték, van-e mivel ennivalót vásárolni a gyermeknek. Ezt megjegyeztem. Aztán jött a következő év (1989), és megválasztottuk Árpi bácsit az Írószövetség elnökévé. Mellesleg, ma is őrzöm azt a pársoros levelet, amiben még az írószövetség műfordítói szakosztályának elnökeként értesít és gratulál a felvételemhez. Talán mondanom se kell, hogy a tagsági kérelem megírására is ő noszogatott. Azoknak az éveknek az eseményei nagyon összefolynak az emlékeinkben: 1988 februárjától, amikor leszálltunk a vonatról a Nyugatiban, nagyjából 1990 nyaráig, amikor lezárult az első magyarországi korszakunk, minden összefolyik. A korszak végére volt hol lakjunk, majdnem lelőttek a romániai álforradalomban, és végre igen kitűnő munkahelyre kerültem. És már futotta, amire kellett…

Bár sokszor és sokhelyen találkoztunk, számomra az igazán maradandó emlékek azok a „békebeli” vacsorás esték, délutánok maradtak, amikor ültünk a két fotelben a könyvektől roskadozó polcok alatt, előtt, poharazgattunk és ő mesélt. Írókról, magyarokról és amerikaiakról, könyvekről, emberekről, börtönről, a világról. Aztán Zsuzsa néni kitessékelt minket is a konyhába, ahol jót lakmároztunk. Talán megittunk egy pohár bort is, utána meg hazabuszoztunk – a gyermek meg én. Szerettem hozzájuk járni, olyan megnyugtató és békés volt minden, hatalmas derű áradt mindkettőjükből, pedig, tudjuk, nem volt könnyű életük.

Árpi bácsi elnökünk lett

Árpi bácsi lesz az elnökünk – mondta a fiam…
(fotó: Cseke Csilla; forrás: gonczarpad.hu)

Szokták mondani, te elfogult vagy, mert szeretted Árpi bácsit még mielőtt politikus lett. Igen, szerettem, tiszteltem. Szerettük, na – emlékszem, 1990-ben jött haza a fiam az iskolából, és boldogan kérdezte: Árpi bácsi lesz az elnökünk? Így mondta, az elnökünk, a miénk. Akkor is tiszteltem és szerettem, amikor később olykor nem értettem egyet azzal, amit és ahogyan tett ott az elnöki hivatalban. Voltak pillanatok, amikor nem tetszett, amit csinált vagy mondott. De hát a legjobb barátaim, akikkel évtizedes barátságok és felejthetetlen együttlétek fűznek össze, azok is mondanak és tesznek olyanokat, amiktől kiakad az ember. Most akkor meg kell őket utálni?
levél

Kellett egyszer valahova nekem egy ajánlás „ismert” embertől… Az ajánlás nem maradt meg, csak a kísérőlevél…

Az elnökké választás után keveset találkoztunk. Már a Bécsi-úti lakásba se mentünk, nem mintha nem mehettünk volna, de hirtelen annyi régi barátja és ismerőse lett, hogy abba a sorba már nem akaródzott beállni. Olykor felhívtam és egy kicsit beszélgettünk. Aztán elköltöztették az elnöki rezidenciába, mégse lehetett külföldi méltóságokat a gangfolyosós bérházi lakásban fogadni. (Az épületbe még jártam, mert a sors különös véletlene folytán, az Árpi bácsiék elköltözése után, lett egy szép szeretőm, aki ott lakott az épületnek egy másik szárnyában…) Aztán újságíróként meginterjúvoltuk, a parlament épületében – együtt Andrassew Ivánnal. És anyámnál a konyhában, mind a mai napig ott van kirakva egy megsárgult, kissé meggörbült fénykép, amin szemben ül Göncz Árpád és balról, jobbról az asztal körül én meg Andrassew. Annak a beszélgetésnek a végén említettem Árpi bácsinak állampolgárságom ügyét. Én aláírom, csak add már be a kérelmet, mondta. Jut erről eszembe még egy kedves történet: álházasságok híján erdélyi magyar családok számára akkoriban az volt egy „hivatalosan” járható út, hogy ún. befogadót kaptak pl. egy cégtől, vállalattól, hogy adnak nekik állást, és cég vagy magánszemély írásba adta, hogy biztosít nekik lakást, lakhatást. Na, én egyszer mondtam Árpi bácsinak egyik barátom kálváriáját, mire rögtön aláírta a lakás-befogadót oda abba a nevezetes Bécsi-úti lakásba. De mire az én boldogtalan barátaim megérkeztek, Árpi bácsi már köztársasági elnök lett, és – mint azt nevetve mesélték a hiavatalban tett látogatásuk után – a papírjaikból mind el lett tüntetve, ki is adta a befogadót, és senki nem kérdezte őket a Bécsi-úti címükről. Többnyire már csak hivatalos helyeken találkoztunk, például Operában októberi ünnepi hangversenyen, ahol hirtelen odajött hozzám, hadd lássam, ki ez a szép fiatal nő, akivel vagy – és ettől a szép fiatal nő egy életre a szívébe fogadta. Aztán talán egy könyvbemutatón, hívjál fel néha mondta, mire bevallottam, hogy amióta a rezidencián lakik, nem tudom a telefonszámát – gyorsan lediktálta. Még szeretetszolgás korszakomban is felhívtam egyszer-kétszer, de akkoriban már egyre kevesebbet szerepelt a nyilvánosság előtt. Én meg külországokban nyüzsögtem és egyéb bajaim voltak, s aztán elfutottam a földgolyóbis másik felére.

Miután visszavonult a politikától, mindig terveztem, hogy egyszer, ha arra járok, fel kéne keresni. Vagy legalább telefonszámot szerezni és felhívni: megkérdezni hogy van. De végülis nem tettem. Ma már bánom. És ezzel kell élnem. Kettőnk közül most már csak én emlékszem azokra a megnyugtató és tartalmas beszélgetésekre ama a vacsorás napokon. Legközelebb majd odaát, Árpi bácsi…

interjú a parlamentben

Árpi bácsit, azaz Göncz Árpád köztársasági elnököt interjúvoljuk Andrassew Ivánnal a Parlamentben – ez a kép van anyámnál a konyhában


Megosztom

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.