Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Erdélyből Magyarországra telepedett újságíró. A rendszerváltás utáni szenvedélyes években, amikor úgy tűnt, most már mindent lehet és szabad, minden valamire való újság hatalmas összeállításokkal köszöntötte Március 15-ét. (Fiatalabbak kedvéért: a kommunista Kádár-rezsim nem szerette ezt az ünnepet, mindig rettegett attól, hogy az egykor volt márciusi ifjak lázongó példája nyomán netán ötletet és kedvet kapnak a mai fiatalok – és öregebbek – a lázongásra. A vége felé már bizony kaptak…)

Ült a mi újságírónk a szerkesztőségben, és a nagy ünnepi előkészületben eszébe villant két mozzanat korábbi életéből. Mondjam vagy ne mondjam? — morfondírozott magában. Aztán a géphez fordult, és megírta az elsőt: kisgyermekkora jelzőkkel meghatározhatatlan, fura emlékét.

Arról szólt, hogy a nagy Marxról elnevezett utcában, ahol laktak, szeretett a bérkaszárnya előtt le-fel rolettázni. A rolettának nevezett jármű más helyeken roller névre hallgat, de valami oknál fogva ott és akkor – tán a roller és a román trotineta összevonásaként megszületett – rolettának volt keresztelve. Jobbfelé, az volt a szülői regula, hogy az óvodakert végéig szabad elmenni, és onnan, teszi hozzá ma az egykori újságíró, már jól látszott a szekuritáté szürke betonkerítése és hátsó bejárata, ami a Traján-utcai, másképpen Árpád-utcai nagy épület mögötti udvart zárta. Balfelé csak a régi iskoláig szeretett menni, mert azután a kanyar miatt már nem látott hazáig.

Jött éppen valami ünnep ott a trotinettás időkben. A ritkán arra járó állami gépjárművek mind-mind fel voltak lobogózva olyan háromszögletű kis trikolór zászlókkal. A gyermek látta, nézte őket, s aztán bement az anyjához. Nagy trükkösen, mint jövendő újságíró a riportalanyokkal, megkérdezte anyját van-é neki egy darabka fehér rongya. A textíliára, anyagra nem tudott akkor még más szót, mint rongy – és azt is tudta, hogy az anyjának van egy jókora rongytarisznyája, amiben foltozásra alkalmas különféle színű textília-darabok vártak jobb időkre. Van, jött a válasz. És zöld is? És piros is?

Na, a mesebeli harmadik kérdésnél az anya már gyanút fogott: a gyermek már megint valami marhaságot fog kiötleni… Mért kellene neked az a sokféle rongy, tette hát fel a kérdést. Szegény gyermek meg elmagyarázta, hogy látta a sok zászlót a teherautókon, és gondolta, ő is fellobogózná rolettáját az ünnepekre.

Jaj, fiam, ezt ne mondd senkinek, jött az ijedt anyai ösztön. És ezután következett a magyarázat, ami mai napig meghatározza a hajdani kisgyermek sokfelé hasadt öntudatát. Nem szabad olyan zászlót csinálni, mondta az anyja a piros-fehér-zöldre, mert abból baj lehet. Baj lesz! Merthogy az a magyar zászló. De hát mi magyarok vagyunk, nem? – kerekedett ki a gyermek szeme. Igen, igen, de mi Romániában élünk, és itt nem szabad magyar zászlót lengetni. E pillanatban a gyermek, a majdani áttelepült újságíró még óvodás, tehát az ötvenes évek közepén lehetünk. Szar idők, pláné a szekuritáté utcájában.

Ott ült a gyermek megszeppenve az anyja ölében, nem akart ő semmi rosszat, csak a zászlós trendet követni, bár akkoriban ilyen szavakat nem tudott volna mondani, és megértette egy életre, hogy ezt a piros-fehér-zöld izét el kell felejteni, vagy legalábbis nem „illik” itten nyíltan kérkedni vele. Tudjuk, hogy a miénk, szeretjük, büszkék vagyunk rá, szívet is melenget, de belülről. Kívül nem viseljük! Mert nem viselhetjük. Kokárdát aztán csak áttelepedése után látott élőben, addig csak romantikus történelmi festményeken, de ekkor már nem nagyon akarta kívül viselni. Hordta ő ott belül, itt is ott is. És ma már mindenhol.

Jaj, fiam, azt nem lehet

Jaj, fiam, azt nem szabad!

Talán egyszer akarta volna hordani lelkesen, büszkén és szeretettel, amikor az első – magyarországi – szabad március tizenötödikén kiment a kamaszodó fiával az utcákra a budai szélben. Most már gondos atyaként azt gondolta, hadd kapjon az ő gyermeke valami felemelőbb élményt az ünnep és a trikolór kapcsán, mint a maga rolettás kalandja a szekuritáté utcájában. Ám az egyik téren az egyik párt szónoka, mert sajnos párttörések mentén szerveződött az ünnepség, azt találta mondani, hogy akkor ők innen elmennek, ha az „ellenpárt” hada is errefelé menetel ünnepelendő. Az áttelepült újságíró fogta a legénykét, és azt mondta, gyere, fiam, menjünk innét. De nem azért. Szóval ezt ők élőben látták, nem tévében vagy mesélte az ismerősöm unokabátyjának a kishúga… És aztán hazamentek, és azóta magas ívben leszarnak minden efféle zászlólengetős ünnepet. Főleg, ha pártszónokok fröcskölik a nyált és bombasztot naphosszat. A korkárda, a háromszínű „kis rongy” maradt továbbra is belül. Ott melenget minket és mi is azt.

A rolettás történetet a főszerkesztő azonnal lehozta, persze. Jó érzés volt. Volt benne naná, egy kis melankóliás, majdhogynem érzelmes végkicsengés, hogy ne mondjuk, tanulság, a lelkünkben hordott nemzeti kokárdáról, vagy valami ilyesmi. Farkas-barkas, az is szép. A fiával átélt kalandról viszont csak magánbeszélgetésekben szokott elmélkedni: nem szereti a rosszízű emlékeket. Innen, a messzi távolból nem is kell(ene) emlékezni rá.

És azóta is minden évben retteg, mit hoz majd március idusa. Amiről, így ebben a szókapcsolatban, mindig az édesanyja jut eszébe, akit Idának hívnak és akit abban a Kármáx-utcai udvarban mindenki Iduskának szólított. Itt a vége, fuss el véle.

Megosztom

2 comments on “Jaj, már megint magyarokünnep lesz

  • Pedig az enyhe szellőcske lehetett ahhoz képest, amilyen szélvészt kell átélniük e téren a később áttelepedett újságíróknak a köznéppel együtt. A helyzet javíthatatlannak tűnik. Gyilkos gondolatok fogalmazódnak meg közösségi oldalakon, átkok hangzanak el a másik fél felé, ha csak meg is orrontják, hogy valaki nem egy követ fúj velük. Ffúj! Miközben várjuk, hogy feloldódjék a turáni átok. S csak nem, pedig már többen kiszámolták, hogy letelt a hét generációnyi idő. Akár le is telhetett, átkozzuk mi egymást, tehát önmagunkat, minden nap minden órájában.

  • Az ugy volt, hogy a nagymamam a hatar menti kis faluban lakott. Ott lehetett magyar tevet nezni. Lapos ronasag, alfold. Csak amikor eljott a 23-ika egy bizonyos honapban, akkor ki kellett tenni a zaszlot. A padlasra felmaszott a nagyapam es a kiugro tetejenek a homlokzati lukan kitolta a rudat. Aztan tekerte amig a zaszlo vegig ki nem bomlott, illetve nem logot. Volt egy ev amikor a nagymamam a zaszlo szovetet meg is festette, mert szolt a milic, hogy a szinek kifakultak. Aztan az egyik alkalommal amikor mar nagyobbacska voltam es a padlason kajtattam, mert izgalmas volt a sok regi lom, a zaszlot is szemugyre vettem. Ott a rudon, ha az ember nagyon figyelmesen megvizsgalta, ahol a kek szinu anyag a rudhoz volt apro szogekkel erositve, ott volt meg valami. Talan, de sosem kerdeztem meg es nem is szoltam, hogy mi volna a rudon. Ugy egy ket milimeter szelesen vekony szalak voltak odaragadva. Volt piros meg feher meg egy par szal zold is.
    A haz mar tobb mint husz eve uresen all. Talan a zaszlo meg a rudja is nyomaveszett mint minden amire nem ugyel ott az ember. De az a par szines fonal a rud repedeseiben azok megmaradtak. Ugy ahogy a nagyszuleim kirakosgattak annakidejen a zaszlot, mert muszaj volt. De sosem tekintettek rea, hogy mi log a rudrol, es sosem beszeltek rola. Mert … Kormatikai hiba miatt. –

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.