Mindenféle „jeles napok” történtek az életemben mostanság: meghalt anyám (özv. Horváth Istvánné, sz. Szilágyi/Sălăjan Ida) néhány nappal 88-ik születésnapja előtt, és el is temettük, épp előtte jártam világítani felmenőim falusi temetőjében, aztán lett nekem is születésnapom, túléltem és hivatalosan öregnek számítok… Anyám lakásának lomtalanításánál sok kacat került elő. S valamiért féltve őrzött kincsek is – például egy majdnem negyedszázaddal ezelőtt írt cikkem magyarállampolgárság kapcsán. Mivel anyám és anyai nagyapám meg dédnagyapám a főszereplők, most itt újra közzéteszem. Anyám talán nem is tudta pontosan, miért jelentős ez a szöveg – ő csak fia írását őrizgette. Akkor most ezzel emlékezem rá.

1992. január 20, hétfő – Mai Nap (6.old)

Magyari példázat

Azt tervezi a Hivatal, hogy egykor volt magyar állampolgároknak, illetve magyar származásúaknak könnyebb lesz magyarrá válni, mint, teszem azt, óbantuknak. Szóval, idejön az ember, és azt mondja, hogy ő magyar, s akkor nem kekeckednek annyit állampolgárság megszerzése ügyében.

Régi újság... címlapján

Régi újság… címlapján

A cikk eredetiben

A cikk eredetiben


Erről az a családi történet jut eszembe, hogy anyai dédnagyapám árva gyerek volt egy erdélyi faluban. És román. Átkeveredett egy másik faluba, ott magyarokhoz szegődött, akik nevelgették (ha ugyan ráértek), majd mikor odacseperedett, hithű (magyar!) kálvinistaként konfirmált. Merthogy román református ember nemigen van-volt. Ilyeténképpen családnevét fonetikusan átírták, és Szelezsán lett a Sălăjanból.
Dédszülők esküvője a kisiklódi ref. egyház anyakönyvében - Tivadarról nem mond semmit

Dédszülők esküvője a kisiklódi ref. egyház anyakönyvében – Tivadarról nem mond semmit

Csakhogy eme Tódor nevű ősöm, miután megnősült és sok gyereket nemzett, a K.und K. hadsereg hősi eltűntjeként odaveszett a nagy orosz pusztaságban. Ott maradt Mámi, akiről én tízéves koromban, halálakor, el nem tudtam volna képzelni, hogy valaha fiatalasszony is lehetett, pedig úgy maradt ott a sok gyerekkel, amire jött aztán még ráadásként egy impériumváltás (változás?), tudniilllik az egyszerű falusi asszonyok nem ismerték azt a szót, hogy Trianon.

Dédnagyanyám, Mámi sírja - S. Tódor/Tivadar özvegye

Dédnagyanyám, Mámi sírja – S. Tódor/Tivadar özvegye

Azt viszont megértették, pláné ha mondták nekik, hogy az eredeti névvel – Sălăjan! – több esélye lenne hadiözvegyi ellátásra. Így most már az egész család, elsőszülött nagyapámmal együtt, megrománosodott. Legalább is névleg, a hivatalos papírokban. Merthogy a faluban a református magyar közösség, ahova tartozott, úgy tartotta számon, hogy Szilágyi Károly bácsi. Nincs ebben semmi rendkívüli, mert románul a Sălaj ugyanazt jelenti, mint a magyar Szilágy (megye), s az -an képző a magyar -i megfelelője.

A történet itt még korántsem ér véget. Nagyapám, Károly (Carol?) ugyancsak megnősült, és lett öt leánya. Csakhogy nem egyszerre, hanem különböző években, és má-más jegyzők idején. Most itt nem az újabb impériumváltozásokról beszélek, azoknak megvolt a maguk jól működő (népi) terminológiája: régi magyar világ, régi román világ, amikor bejöttek a magyarok, miután bejöttek a románok (oroszok). Szóval, a régi román világban, ha beszóltak az elöljáróságra, hogy Károly bácsinak ismét lánya született (fiú bezzeg csak az első unoka lett, de az aztán mindenért kárpótolt: újságíró lett Pesten), szóval ilyenkor a jegyző vagy más nadrágos ember hol azt írta hogy Sălăjan, hol azt, hogy Szilágyi, attól függően, hogy saját nemzetiságe szerint hogyan volt kézenfekvőbb. Ezért álltak elő olyan fura helyzetek, hogy a Bukarestbe, román emberhez feleségül ment nővér az Szilágyi, a Kolozsváron maradt és magyar férfi nejévé vált nővér pedig Sălăjan.

Sălăjan-Szilágyi nagyapám és feleségei...

Sălăjan-Szilágyi nagyapám és feleségei…

De ez még mind semmi: mikor annak idején bejöttek a magyarok, volt egy kis probléma. A háborús idők cukor-, liszt- meg hasonló fejadagjait a hatóságok csak a román (Sălăjan) nevű gyermekeknek vélték jogosnak, mondván, hogy a Szilágyiak nem lehetnek ugyanazon ember gyermekei. Márminthogy a nagyapámé. Az viszont tény, hogy mindahányan magyar állampolgárokká lettek. Igaz, csak arra a kis időre, de mégiscsak magyar állampolgár volt a később anyámmá lett legnagyobb nővér (Nota bene: Sălăjan). Továbbá, tőle függetlenül, de vele egyidőben, szintén magyar állampolgár volt (helyesebben: volt magyar állampolgár is) az a magyar-örmény keverékszármazású ember, aki később a férje lett – nekem meg apám. De ez egy teljesen más rémtörténet, magas kort megért felmenőim jóvoltából mindenik dédszülőmről tudok hasonlókat.

Szerkesztőm azt kérte, írnék egy kommentárt az emlegetett állampolgársági törvény megszellőztetett tervezetéről. Fentieket tekintsük ezúttal nem kommentárnak, hanem egyszerű, minjdennapi kis hivatali feladványnak, amelyben eldöntendő például: mi az öröklött állampolgárság, különös tekintettel S. Tódor gyerekeire? Ha szülőm (nagyszülőm) nem „magyar állampolgár volt” hanem volt magyar állampolgár (is!), mi lesz velem, immár nem „bármelyik országban”, hanem itt? Aztán: magyar származásúnak kit kell tekinteni? Vigyázat: minden el nem magyarosodott Tódornak leszármazottai is előállhatnak, hogy a nagypapi magyar állampolgár volt! Még ha akkoriban csak amúgy büdös oláh parasztnak mondták is. Arra meg gondolni is rossz, ha kiderül, hogy ama Tódor, a magyar állampolgárságú, de román dédatya valahogy ott ragadt Szibériában (ha nem is Barguzinban), és most esetleg a dédunokája – Sztyepán Szelezsenovics? – előáll, hogy idejön magyarnak.

Nem akarom én elkeseríteni, pláné fenyegetni a Belügyminisztérium állampolgársági osztályát. De a napokban beugrom hozzájuk, kérvényezni az állampolgárságot. Magyar felmenőem révén, gondolom, nincs semmi akadálya…


szüleim

Anyám neve mellől hiányzik egyelőre a 2016…

Unokatestvérek a "bukaresti" nagynéni sírjánál

Unokatestvérek a „bukaresti” nagynéni sírjánál

A Kis-Szamos völgye Kisiklódnál

A Kis-Szamos völgye Kisiklódnál

Kisiklód - látkép a temetőről

Kisiklód – látkép a temetőről



[A cikk megszületése idején, Horka írói álnév alatt tündököltem, mert főszerkesztőmet – minő pech! – szintén Horváth Istvánnak hívták… és még a Szilágyi/Szelezsánra utaló „SZ” sem volt elég neki megkülönböztetésül.]

Megosztom

6 comments on “Ki volt az én anyám?

  • …Szó,ami szó! A valamikori hadak útja jól belekavart az őseid,felmenőid életébe.Cifra egy történet! Így utólag akár humorosra is vehető,de ez magán-dráma volt a javából! Lám csak világpolgár lettél és az sem semmi! Le a kalappal.Üdv.Laci

    • Számomra a legborzalmasabb az, hogy miután ezek a mezőségi magyar – örmény – román keveredésből származó szülők megtanítottak magyarnak lenni ott és akkor… van és volt kormány, amelyik azt hiszi, eldöntheti, hogy ki a magyar. A szöveget 1992-ben, az MDF-es Antall-kormány idején írtam, és ma is épp olyan fájdalmasan aktuális, mint akkor.

  • Szia István!
    Blogodra véletlenül találtam rá, de örülök, hogy rá leltem. Sajnálattal olvastam édesanyád halálát. Szép kort megélt, remélem szeretetben és békességben teltek időskori napjai. Személyével kapcsolatban sok kellemes emléket idéztem fel magamban. Nyugodjék békében. Az írásodban felvetett problémával kapcsolatban annyit jegyeznék meg, hogy az ember identitását a családi és baráti környezet határozza meg elsődlegesen, az értékrend és a hovatartozás gyerekkorban kitörölhetetlenül kialakul az emberben, amit soha nem is lehet, de nem is szabad elfelejteni.Nem az a fontos, hogy milyen vér csörgedez az ereidben, hanem az, hogy kinek és minek tartod magad, s ebben rendíthetetlennek kell maradnia az embernek.

    • Megáll az eszem… mármint attól, hogy így véletlenül rámtaláltál. Amúgy arra, hogy minek tartom magam, itt Kanadában is folyton azzal zavarom meg az ártatlan kérdezősködőket, hogy magyarul beszélő erdélyiként határozom meg magam.
      (u.i. levél megy)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.