Magyarul beszélő területeken élő barátaim olykor küldenek érdekes linkeket, olvasmányokat ajánlandó. A bambafajták egész (web)oldalakat belekopiznak a mélbe, érkezik aztán eképpen bazinagy, sok megabájtos küldemény, hogy legyen mitől köhögjön az inboxos. A netileg kikupálódottak már tudják, hogy csak azt az egy sort kell küldeni, amit fent látsz a címsorban (address bar)… Ezeket többnyire meg is nézem. És ha érdekesek, akkor még tovább is kattintgatok az illető webszájton, még több olvasnivalót remélve.

Kitérő. Épp a minap kommenteltem valamit a fészbukkon, mondván, hogy innen ne beszéljen az ember haza, -oda, hanem csak ott okoskodjunk helyi politikán, marhaságokon, ahol élünk és adót fizetünk. Másrészt tudom, hogy akárcsak a legparányibb tetszés vagy valamire linkelés a Kelet-Európában maradt ismerőseim, barátaim szemében, és teljesen alaptanul, hogy ezt tisztázzuk jóelőre, valamiféle politikai szimpátiát, párt-preferenciát jelent. Pedig az igazat megvallva, mi se rupe-n paişpe1, hogy mit csinál arrafelé a pártoskodó népesség színe-java. No, ezt csak azért tartottam fontosnak előrebocsátani, mert ha én itt szerzőket vagy kiadványokat emlegetek, azokkal nem politikai cinkosság és egyhúronpendülés köt össze, hanem csak úgy érdek nélkül tetszik egy-egy darab, már-már l’art pour l’art. (Kitérés vége)

Szóval, írok mindenféle szövegeket. Angolul, persze. Az olvasásnál csak írás tanít többet egy nyelvről. Egyszerűen szólva: csak ülök és mesélek, azzal a pontosítással, hogy gépelem ide a gépbe a meséimet, nem mondom. Pedig az lenne az igazi, ámbár írás közben senki nem hallja az akcentusom! S aztán akkor jön valaki, és küld egy linket egy Esterházy-cikkre. Egy másik meg TGM2-cikkre hívja fel a figyelmem. Az ÉS-ben. Olvasgatok, olvasgatok, kattintok tova, olvasok még többet tőlük, élvezem… élvezkedem. Egyik a nyelvvel játszik eszeveszett lazasággal, könnyedséggel, másik elméletekkel, teóriákkal, gondolatokkal. Persze, igen gyakran kalandoznak egymás felségterületein. (Pontosítás: szokok olvasni másokat is, ha úgy hozza az élet s van rá idő, ez a kettő volt közelmúlt linkek alanya…)

Aztán kesergés. Merthogy de szép lenne olybá bírni ezt az idegenben tanult nyelvet, hogy játszi fordulatokkal fűszerezze az ember a mondandót, de ejsze ez a nyelv nem is tud olyat, vagy ha tud is, az nem belőlem jön. Azért nagy a kísértés. Másik oldalról nézvést (mert mindig van másfelől) itt nem lehet csak úgy dobálózni nevekkel, “közismert” filozófiákra, szerzőkre, ármányos szellemtornákra hivatkozni, mert nincs tudás. Lassan már sehol, mondja egyik virtuál beszélgetőpartnerem, s vélhetően neki van igaza.

Most olyan fura nézni, hogy ami elindította e megszólást, itt fentebb egyetlen bekezdésben össze lett foglalva. Mert csak ennyi. Hogy jön-megy az ember két nyelv között, mint egy kontinentális ingázó (inga, hogy némi Eco-remineszcenciát is belopjunk ide), állítólag jó az Alzheimer ellen, ha több nyelven vagyunk képesek okoskodni, hol összejön, hol nem a más-nyelven-gondolkodás, hiszen amíg fordítanod kell az egyik nyelven elgondolt gondolatot egy másik nyelvre, a másik nyelvre, addig esetlen és suta formában ölt testet a mondandó, és nem az eszme áll a középpontban, hanem a nyelvvel való hadakozás.

Az udvarias kanadai népszámlálási kérdőív nekem szegezte a fogast: angol vagy francia? — mármint a két hivatalos nyelv közül. És milyen nyelven beszél Ön a leggyakrabban otthonában? Evvel azt próbálták kipuhatolni, hogy vajon honnét jövök és hogy még mindig-e… Nade, rábasztak, mert évek óta itthon, az otthonomban, a házban s a kertben pl. fűnyírás/hóeltakarítás idején is csak angolul, merthogy muszáj: ez a nyelv, amit mindketten értünk az asszonnyal. Ez a mi lingua franca-nk. Lingua anglica/brittanica? Persze, hátrahagyott rokonokkal, barátokkal ki-ki a maga anyanyelvén, amikor néha telefonozás. Nem elhanyagolandó szempont, hogy ha angolul írsz, akkor az életed-társaként melléd szegődött fehérnép is érti a hexamétert.

Hát így. Kérdezhetnéd, mert sokan kérdik, mi lesz, ha a szövegelésből sose nem lesz nyilvánosan publikált angol könyv. Semmi, akkor nem lesz semmi — marad csak a kellemesen bizsergető agytorna, ahogy az elme ide-oda jár, mintha egymásba nyíló könyvtárszobákban közlekedne, ahol minden szoba egy másik világ, egy másik nyelv, de azért hónunk alatt-hátunkon ott a cipelt bagázs, az anya-apanyelv kényszerzubbonya (vö. Sapir-Whorf hipotézis). Ez a nyelvekben bujdoklás annál érdekesebb lesz, ha belegondolok (na jó, belegondoltam), hogy mindenféle emlékezéseket vetek (Word)papírra, mert így öregedés felé haladva egyre gyakrabban jutnak eszembe nemcsak szüleimtől, de főleg nagyanyáimtól, dédnagyanyámtól hallott történetek, miket vélhetően százszor is meséltek generációkon át, míg szépen megformált sztorikká kerekedtek, és jön rám a rémület, hogy ha holnap meghalok, akkor senki nem fog tudni ezekről a történetekről. (Nem mintha meghalást terveznék, de ahogy tel az idő, ennek a valószínűsége egyenes arányban növekszik. Mondják az életbiztosítási rizikókat kiszámláló biztosításmatematikusok — aktuárius.) Mondjuk, a rémület se igazi, de harácsoló mivoltunkat jóérzéssel tölti el, ha valaminek kizárólagos birtokosai vagyunk, mégha csupán az emlékezetben raktározott “marhákról” van is szó… és fajfenntartó ösztönünk pediglen az utánunk jövőknek való átadást szorgalmazza, erőlteti.

Erőltetem hát én is a(z angol) szövegelést, ha már a testemet hagyom lustulni, legalább az elmém legyen “fitt”.

  1. Román kiszólás, aki nem érti, annak úgy fordítandó, hogy nem igazán érdekel…
  2. Tamás Gáspár Miklós – Erdélyben született, ma Magyarországon élő filozófus, publicista, ex-politikus
Megosztom