A skizofrén erdélyi emigráns esete a világhálóval

1. Emigráns története

Tizenvalahány éve az akkor még nem skizofrén erdélyi magyar emigráns “elmenekült” Erdélyből. Magyarországra. Na jó, ne dramatizáljunk: sima névházasság volt, a bosszantó csak az, hogy a “nej” anyagilag rendesen átverte, pedig mindig okosabbnak képzeljük magunkat a csonkáknál! Valószínű akkor még haloványan pislákolt benne a hazaérkezés hamis illúziója, ezért lankadt a szokásos óvatosság. No, meg félt is hangosan tiltakozni, mert hátha a (kommunista) hatóságok haza zavarják… Elkönyvelte a veszteségek tanulópénz kategóriájába.

Telt-múlt az idő, aztán ott se érezte magát otthon. Többnyire más erdélyiek sem, de ritkán mondták. Bár mostanában mintha egyre gyakrabban. Közben, persze, volt alkalma megfordulni majdnem minden Erdéllyel foglalkozó vagy azt “zászlóra tűző” szervezet, mozgalom háza táján, ám többnyire arra a következtetésre jutott az emigráns, hogy nem tud azonosulni a jelszavakkal és/vagy mentalitással. Ami természetesen nem feltétlenül az ő hibájuk. Kóvályogott, mint gólyaszar a levegőben.

És mivel úgy vélte, visszaút nincs, kitalálta, hogy el kell menni dolgozni külföldre… Az afféle bent is vagyok, kint is vagyok állapot. Épp a magafajtának való. No, lett is belőle szeretetszolga Boszniában, meg Csecsenföldön — mégiscsak jó volt látni, hogy van, aki nálunk is nyomorultabb: ehhez képest mégiscsak milyen jól megvagyok/megvagyunk. És látta élőben — nem tévéből — mit is jelent a törzsi háború, a lakosságcsere, a tiszta nemzetállam és hasonló kedvenc KKE-szlogenek.

Főleg a fenti tapasztalatok fényében egy szép nap aztán rájött, hogy errefelé, ill. arrafelé sok a határ, sok a nyelv, sok a kerítés (ez utóbbi igen fontos tájföldrajzi-kultúrantropológiai-mentalitás illusztráló elem!) és átvágott az Óceánon. Fia, aki nagyrészt végigkísérte ezen állomásokon (ha nem is mindig fizikailag, de legalább lelkiekben, és világlátását meghatározandóan), azt mondta: itt már semmi emigrációs stressz, olyan mintha egyik nagyvárosból a másikba költöznénk: egy évig érvényes Budapest-Toronto-retour repülőjegyük volt.

És lőn Kanada, a multikulturalizmus éltanulója. Plusz a liberális kapitalizmus Amerikától másolt “korlátlan lehetőségeivel” — ámbátor ez utóbbi látszatot rövidesen megszüntette annak felismerése, hogy itten nagyon szocialista-ízű, jellegű állami beavatkozások és monopóliumok rendszere dívik. Sőt: kommunista szlogeneket szajkozó szakszervezetek (sok megvásárolható szavazat bármely pártnak, de főleg a rózsaszínű “újdemokratáknak”.) Kanadai élményeit az immár kétszeres (visszaeső?) emigráns az Invisible Minority címszó alatt gyűjtögeti — igen-igen: nyilvánvaló replika a fetisizált “visible minority” túlkapásaira meg egyéb multikulturális agybajokra.

De közben — mert a 90-es évek második felében vagyunk — elharapódzik világszerte az új kommunikációs technológia, és a fizikai nyilvánosságtól ösztönösen irtózó “landed immigrant”, afféle újfajta mizantrópként az internetes kultúra rabjává válik (addict – mondanák errefelé tömör egyszerűséggel, és mint mindenre, erre is van már szakosodott lélekbúvár, aki segítene leszokni. De nem akar, miként a dohányzásról és a szalonnáról sem!)

2. Emigráns lelkivilága

Emigránsnak nincs semmi honvágya, mert például a sáros utcát a tiszta aszfalt után nehezen szokná meg újra (honvágy — home sick — tüneteket megelőzendő rendszeresen hazalátogat, nehogy a megszépítő messzeség…). Saját személyes múltját — és annak bagázsát — emigráns általában laza mozdulattal hagyja hátra, nem szívesen rágódik elmúlt dolgokon. Azzal vigasztalja magát, hogy ő előre tekint, és most már tudja, hogy valószínűleg örök helykereső lesz a Nagyvilágban [nincs számodra hely?]. És az internet révén elkezdődik a tudathasadásos állapot.

Visszamenni nem kíván, de minden érdekli, ami ott történik.
Semmiféle szervezkedésben nem óhajt részt venni, de idegesíti a nyilvánvaló impotencia (inkompetencia?), amit emigrációs körökben lát.
Erdélyről neki az egész jut eszébe, nem a román és/vagy magyar Erdély, ennélfogva magyarok is, románok is bizalmatlanul kezelik. A magyarok nem szeretik, ha arra emlékezteti őket: románok is vannak Erdélyben. A románok nem szeretik, ha arra emlékezteti őket: magyarok is vannak Erdélyben, sőt jogokat követelnek.
Mindkét oldalon nyelvészkedő bolondériájának tudják be, hogy csökönyösen hajtogatja: meg kell tanulni cigányul, de legalább is azzal illik tisztában lenni, hány roma nyelvet beszél az erdélyi cigányság.

Emigráns a korábbi magyar emigráns köröket messze ívben elkerüli, de azért figyel!
Mindenütt van haldokló magyar ház, haldokló magyar egyház, haldokló magyar közösség. Tudja, hogy nem fogja szeretni, de egyetlen alkalommal általában megnézi ezeket. Utána csak és kizárólag privát használatra írogat emileket róla az Óvilágban maradt barátoknak, illetve néha a “magyar ügyekben” tanúsított méla undorát megkérdőjelező (és persze, mélységesen elítélő) emigránsoknak. Pedig valaha az óhazákban tollforgató volt, és valahányszor e tény kiderül, mindig be akarják vonni valami közösségi “akcióba”. És vannak műsoros estek, és vannak ebédek (ez jó, mert nem kell otthon főzni!)… Ilyenkor van, természetesen, magyar himnusz — miért ne lenne, az Istenért? — elvégre magyarok, de csak betör a politically correct is, tehát akkor legyen székely himnusz is, tekintettel az erdélyiekre, és olyan jól lehet fújni! Csak a mezőségi emigráns toporog félszegen, hogy akkor most velem mi legyen, maximum a fiam “félig székely” és sok volt babám talán egészen az, de én azért mégse… Mindegy. Bár sokszor fennkölten Bartókkal meg némi hazafias versezetekkel kezdődik a buli, a vége örökké ugyanaz: dagadó nyaki tájéki erekkel bömbölik, hogy ne-hagy-del-veszni erdély-tistenünk… Amire aztán általában egyetlen lehetséges koccintás következhet: Vesszen Trianon, mindent vissza!

Hm. Emigráns itt elbizonytalankodik (értsd: a bulin is meg az utólagos értelmezés folyamatán is), mert tudja, hogy érzékeny, mondhatni robbanás-veszélyes területre tévedt. Tévelygett? Ugyan magában egyre inkább úgy véli, sőt, lassan már kőkemény meggyőződése, hogy efféle “identitásmegőrző ünnepi rendezvényekkel” az idegenbe szakadt hazánkfiúk és -lányok senkinek nem tesznek jót, önmaguknak a legkevésbé, de azért annyi esze van még az elkoccintott borok után is, hogy nem kockáztat egy nyilvános lincselést…
Füstölög tehát magában, sőt, okos észérveket fogalmaz meg álláspontja védelmében, ezeket majd az autóban hazafelé vezetve el is mondogatja hangosan — magában, merthogy a skizofrén emigráns évek óta magányos. Párkapcsolatilag is.
Visszaeső emigráns tehát megtapasztalja e nem-szeretem helyzeteket “kelettől-nyugatig”, azaz a Toronto-Vancouver tengelyen, és úgy dönt, hogy távol tartja magát eme agybajoktól.

• Next page →