A blog(goló) hitele

Nem, ez most nem az itteni pénzintézetek „credit history” néven ismert, és az egykori Securitaténál jóval pontosabb nyilvántartása a polgár – jelen esetben a blogszerző – pénzügy ténykedéseiről.

Hanem arról van szó, hogy vannak Kolozsváron kedves személyek, akik rendszeresen látogatják ezt az oldalt, sőt ki is nyomtatják, és elviszik anyámnak, aki ott él: hadd tudja ő is, mi minden történik a fiával itt a messzi távolban. Most tekintsünk el attól a ténytől, hogy évek óta berzenkedem a papíron való megjelenés ténye ellen, s nem is írtam semmit olyan céllal, hiszen ők ezt nem tudhatják. Inkább köszönet jár nekik, bár…

Azt még tudni kell, hogy anyámmal rendszeres idpközökben telefonon beszélgetünk, elmondjuk egymásnak, mi történt, hogy minden rendben, mindenki egészséges, jól van stb. Mondjuk ezt néha akkor is, ha nem igaz, pl. amikor elesett és eltörte a vállát, csak jóval utána számolt be róla, mire már nagyjából meggyógyult. Többnyire kétoldalú ez a „kedves kímélés”, szeretjük elhitetni magunkkal, hogy sikeres az egymás hitegetése. Mert minek terhelni olyasmivel, amiben úgysem tud segíteni pillanatnyilag – gondoljuk mindketten nagy ravaszul, és gyöngéd, féltő szeretettől hajtva elhallgatjuk esetleg az éppen aktuális bajt. Jól működött ez a varázs, amíg bloggolni nem kezdtem, illetve, amíg hozzá el nem jutottak a bejegyzések.

S miközben telefonon mondogattam, hogy minden rendben, ő azt olvasta az április 27-i blogban, hogy „Most viszont az elmúlt hétre van megfelelő mentségem: beteg voltam, ezért nem tudtam ideülni a géphez.” Fontos, hogy az ülni ki volt emelve, mert ebből rögtön rájött, hogy megint az aranyeremmel bajlódom. (Mi egyébért ne tudna ülni az ember…? – így a kérdés, kínos vigyorral.)

Namost. Itt áll elő a bloggoló nagy dilemmája. Hogy aranyeres gyötrődés helyett hazudjam-é azt, hogy azért nem írtam, mert Kubában nyaraltam, s ha valaki rájön, hogy nem igaz, akkor már a többit sem fogják hitelesnek tekinteni. Avagy csak hallgassak bölcsen el bizonyos dolgokat (amit úgyis megtesz az ember:), és csak fennkölt gondolatokkal árasszam el az érdeklődésükkel megtisztelő olvasókat? Ez elvben járható út lehetne, de régi idők öncenzúráját idézné fel… Ugyanakkor műfajelméleti kérdés gyanánt is közelíthetnénk a problémához (there are no problems, only challenges – mondogatja egy görög-kanadai ismerősöm). Ahány blogot láttam, szinte mindenik más jellegű: van klasszikus napló az esemélnyekről, van hangulatjelentés, van hálón való szörfölés közben talált oldalak kommentárja, van szépen megkomponált (már-már irodalomszámba menő) szöveg, és persze, mindezek keveréke. Néha tán ilyen az enyém is. Vegyes. Dolgok történnek, és arról jutnak eszembe újabb dolgok. Vagy régiek…

Szóval, ha úgy teszek, mintha az életem valós eseményei kapcsán elinduló gondolataimat gyűrném ide, akkor mitől lesz hiteles? (Márha az!) Konkrétan: szabhat-e az anyai aggódást kivédeni, elaltatni akaró szándék határt az önkéntesen vállalt web-exhicionizmusnak? Vagy ez így túl komplikált? Túlkomplikált? De talán mégsem csupán én bonyolítom, hiszen nem anyám az egyetlen, aki itt elszórt megjegyzéseimből idéz morzsákat – esetleg bosszantásul, privát kommunikációban. Azaz tényként van kezelve, ami itt áll! A címre utalva, azt is mondhatnám, ennek hitele van… És most már vélhetően ha egy novellát kanyarítanék ide (amit soha nem teszek, mert nem vagyok olyan írófajta!), azt is valóságként érzékelné az olvasó, hiszen az eddigiek ezt a befogadói alapállást alakították ki benne. Nagy csapda ez, azt hiszem, nem is gondoljuk igazán végig, amikor az efféle blogokba belekezdünk, s aztán csak rácsodálkozunk, ha élesben megy a játék.

Mindegy. Tán kibírom ezt is, ha már azt túléltem, amikor valódi éleslövésztet gyakoroltak rajtam…