2022-04-21 Az amerikai felvilágosult értelmiségi többnyire demokrata-párti szavazó. Ez, persze, így önmagában nem jelent semmit, és a kelet-európai politikailag tájékozatlan tömegeknek még annál is kevesebbet. Az amerikai rendszer „időtlen idők óta” ebben a két végletben polarizálódik: republikánus és demokrata. Igen ritkán esett meg a kétszázvalahány éves röpke történelmük alatt, hogy például harmadik párt állított elnökjelöltet. Nem is lett megválasztva egy sem. A demokrata-republikánus (avagy haladó-liberális kontra konzervatív-retrográd) szembenállás is egészen mást jelent, mint az óvilágban, ráadásul – a közhiedelemmel ellentétben – valaha a „republikánusok” voltak a haladók, a progresszívek, ha úgy tetszik. Emlékeztetőül: a feketéket felszabadító Abraham Lincoln elnök a republikánus párt színeiben győzött. Illetve, a dolgok ennél sokkalta bonyolultabbak, hiszen a demokratáknak volt valaha egy „déli” szárnya, ami aztán lassan átállt a republikánusokhoz, de eredetileg ők voltak a fajvédő, rabszolgatartó kemény mag. És még azelőtt, az egyik legelső amerikai párt neve az volt, hogy Demokrata-Republikánus… ami aztán később sokfelé szakadt. A nagy gazdasági világválság a huszadik század harmincas éveiben, a második világháború, meg az ezeket követő óriási társadalmi földrengések teljesen átrajzolták az amerikai politikai tájképet. Kialakult az a manapság is élő kép, hogy a demokrata párti „haladó” középosztály vezetésével a fekete és fehér szegényebb rétegek a tágabb szociális programokat, jogegyenlőséget kínáló és ígérő Demokrata Pártra szavaztak/szavaznak, míg a kevesebb kormányzati beavatkozást, megnyirbált szociális programokat és fundamentalista individualista szemléletet hirdető Republikánus Párt lett a konzervativizmus jelképe, főleg Ronald Reagan óta. Századunk elején aztán ezt az unalmas váltógazdálkodást rázta fel – előbb a republikánusok belső köreiben, majd az országos elnökválasztási kampányban, s végül győzelmében – az outszájder (kívülálló) Trump. Végülis, az nagyszájú ingatlanmilliárdos és csődhalmozó, mindenkit átvert, legfőképpen a Régi Nagy Pártot (Grand Old Party = GOP, a republikánusok beceneve) és annak híveit, és irdatlan hülyeségeket hirdetve vált elnökké. Persze, hogy senki sem hitte, amíg meg nem történt. Utána, a hihetetlen eset megtörténte után aztán a csapból is elemzések folytak: miért, hogyan, minek okán stb. Épp úgy, mint manapság Magyarországon, és környékén, na meg efféle oktalan elméleti fejtegetésekkel foglalkozó politikai kommentátor-elit berkekben. Hogy-hogy ez megesett, megeshetett? – kérdezgetik egymást hitetlenül és hitetlenkedve. Akkor is épp így értetlenkedtek. A sok-sok tanulmány közül egyetlen elemzésre emlékszem tisztán, amelyik azt feszegette, miképpen hagyta figyelmen kívül a demokraták stratégiája a vidéki (falusi, kisvárosi) szegényebb és kevésbé iskolázott rétegeket, akiket aztán az új idők új dalait hirdető Trump szirénéneke teljesen el- és átcsábított. Ez akkor jutott eszembe, amikor egyetlenegy magyarországi elemzés végre utalt arra, hogy az ún. ellenzék nem volt képes „megszólítani” a vidéket, ezért ott a fideszes populizmus aratott. Aki nem tudná, Amerikában a keleti part elitegyetemein és néhány kaliforniai szuperliberális oktatási intézményben nevelkedett értelmiségiek az itteni „nadrágos emberek” – akiket a vidék (rural poor, redneck, hilly-billy) gyakorta lenézett és kigúnyolt lakói eleve gyanakvással néznek. Ezek aztán műveltségük elefántcsonttornyából nézik le mélyen azokat a szavazókat, akik nem is érik fel ésszel, hova kellene szavazniuk… Ezek a tojásfejek bábáskodnak aztán a párt stratégiája, választási kampánya, programja körül, és soha nem értik, miért nem szavazott a „hálátlan” paraszt vagy melós a a demokratákra, hiszen ők azok, akik kiállnak érettük. Mellettük, és akarják a javukat. Ám a munka és megélhetés nélkül maradt vidéki szénbányász egész famíliája, a vasipari monstrum-kombinátok rozsdáján mélázó kohász és gyermekei, a mezőgazdasági és vegyipari konszernekkel hadakozó magányos farmer és családja meg se parittyázza a nadrágos ember fennkölt ideáit, melyeket hosszú, előkelősködő szavakkal ad elő, ha egyáltalán arra jár. De nem is megy oda, nem ereszkedik le a bunkók közé… N.B. Angolban az egyszerűbb emberek alapszókincse szinte kizárólag egyszótagú szavakból áll, ilyen a nyelv jellege, míg a művelt osztályok ún. hosszú, többszótagos, idegen eredetű szavakkal operálnak, amit aztán a nép egyszerű fiai értelmiségi gőgnek vélnek. Olykor joggal. A demokraták választási üzenete simán elszállt a fejük felett. Nem érezték, hogy valaki is hozzájuk szólna, sőt, amikor reménykedve kezdtek a populista Trump és társai felé fordulni, mert azok érthető, egyszerű (egyszótagos?) üzenetet ismételgettek, akkor a baloldali fennkölt művelt demokraták elkezdték gúnyolni őket. Élcelődtek és nevetgéltek rajtuk – nyilvánosan, médiában, közösségi oldalakon, mindenhol. Nem tudom, ki gondolhatta ép ésszel, hogy azok, akiket naponta kicsúfolnak, köznevetség tárgyává tesznek, azok majd a választás napján az ő elitpolitikus jelöltjükre fognak szavazni. Az Egyesült Államok gazdag ország, ezt tudjuk, de van mélyszegénység és tudatlanság meg iskolázatlanság, és elképesztő szakadék a tehetősebb rétegek és a társadalom peremén élő frusztrált tömegek között. Egész iparágak tűntek el, mert a termelés szerkezete átalakult, vagy mert olcsó munkaerőt keresve messze földre (Kína, India, Brazília) vándoroltak az üzemek, többnyire a republikánusokat támogató nemzetközi nagyvállalatok jóvoltából. Ezek tulajdonosai, részvényesei csupán a profitban érdekeltek (tudom, ez teljesen úgy hangzik, mint egy marxista társadalomkritika, de attól még tény), kibogozhatatlan összefonódásban mindkét párt politikai elitjével, látványos példáját mutatva a „korporatokrácia” megvalósulásának. (Ennek az új, globális rendszernek az elemzésével még adós a társadalomtudomány, de a lényeget értjük hosszú szövegek nélkül is: a nagyvállalatok – corporation, angolul – pénzügyi érdekeinek alárendelt társadalmi hierarchia.) Óriási tömegek a vesztesei ennek a posztindusztriális „fejlődésnek”, és ezek a vesztes rétegek tétován keresgélnek valamiféle magyarázatot az egyre súlyosbodó helyzetükre, bűnbak-kereséstől sem mentesen, ám ehelyett lenézést, megvetést, gúnyt kapnak az elit-szerepben tetszelgő baloldaltól, így aztán magától értetődően válnak a jobboldali populizmus könnyű prédájává. „Újranyitjuk a szénbányákat”, „Visszahozzuk Kínából a munkahelyeket” – ilyen és ehhez hasonló lózungokkal operált a populista agymosás, és bár, természetesen, semmi nem valósult meg ezekből, azok, akiknek szánták, fanatikus híveivé váltak a hitet, önbecsülést, nemzeti büszkeséget szavaló jelöltnek, majd elnöknek. Újra nagy és dicső lesz nemzetünk, keresztény istenünk dicsőségére álljuk a gazok ostromát a vártán, kerítést építünk a határon, ráadásul a kintrekesztettekkel fizettetjük meg, jólét és bőség mindenkinek, aki megérdemli (ki az, aki nem úgy véli magamagáról, hogy megérdemelné?), Isten áldd mega… MAGA[1]? A választási vereség sem csökkentette a hívek elszántságát és elvakultságát. (Talán elegendő a Capitolium megostromlására összegyűlt tömegre utalni…) Az ország megosztott állapota semmivel nem lett jobb azáltal, hogy az addig ellenzékben levő demokraták győztek. A két fél közötti párbeszédnek még a reménye is alig van jelen. A populizmus egyszótagú szavakból álló szimplista üzenete érthető és mozgosító. És intoleráns meg dühös, mert úgy érzi, a tojásfejek lenézik és magas lóról beszélnek hozzá. Amire egyetlen dologgal tud reagálni: fuck off! És erről minden értelmiségi elemzés lepereg. A filmek végén futó címlista végén apró betűkkel írt futó üzenet mossa az alkotók kezeit: A történet szereplői kitalált alakok, mindennemű egyezésük a valósággal csupán a véletlen műve. Hát nem! Remélhetően, a sok okos magyar elemző megérti, hogy a valóság nem a véletlen műve. [1] Választási kampányból elhíresült rövidítés: Make America Great Again – tedd újra naggyá Amerikát. Megosztom