Apáknapi utórezgések…

Tegnap Apák napja volt – legalább is az itteni naptárban. Vélhetően a feministák engedélyeztek egy ennyit nekünk is. Egyébként az „ünnep” abban szokott kimerülni, hogy a reklámok, üzleti hirdetések azt sulykolják: épp az ő termékük az ideális ajándék Daddynek… Kerti szerszámtól mobiltelefonig és digitális fényképezőgéptől DVD-kig bármi jöhet, az egyik szöveg szerint még annak az atyának is, akinek mindene megvan. Kár, hogy a fiam nem néz-olvas ilyen hirdetéseket 🙂

A lapok és hétvégi mellékleteik is tele voltak mindenféle nyálas apák-és-fiúk történetekkel. A címekből ítélve, merthogy nem nagyon van türelmem az ilyesmikhez. Számomra ebben is taszítóak az ilyen kívül hordott, hangos érzelmi megnyilvánulások. Se fiúként, se apaként nem tudtam, nem voltam képes soha látványosan (?) fitogtatni, mit érzek. Örökké a röhögés öl, amikor filmekben olyan jelenet van, ahol két felnőtt, normálisnak látszó ember így szól egymáshoz:
– I love you, dad.
– I love you, too, son… (vagy fordítva)

Nem is mondtunk egymásnak soha ilyesmit, de nem is kellett. Tudtuk. Mondtunk viszont vidám és abszurd történeteket. Apám is örökké tele volt jó sztorikkal, mesélni is tudta őket, és a fiammal is úgy vagyunk, hogy hálón meg egyebütt talált idiótaságokra felhívjuk egymás figyelmét – jókat tudtunk/tudunk röhögni együtt. Így hát vélhetően illőbb néhány vidám történettel emlékezni – atyáknapján is – apámra.

Ezt a fiam lelte: (állítólag urbánus legenda, de akkor is jó). Lisa Burnett, egy 23 éves San Diegóbéli hölgy anyóséknál volt látogatóban, és elmentek bevásárolni a helyi szupermarketbe. A járókelők arra lettek figyelmesek, hogy a hölgy a kocsiban ül, feltekert ablakokkal, lehunyt szemmel, és mindkét kezével a feje hátsó felét tartja. Valakinek végre feltűnt, milyen régóta így van, és odament megnézni, mi a baj. Lisa szeme most nyitva volt, de nagyon furcsán nézett. Mikor megkérdezte, minden rendben van-e, Lisa azt válaszolta, hogy hátulról fejbelőtték, s már egy órája tartja a markában az agyát. Az illető gyorsan a mentőket hívta, azok aztán feltörték a kocsi ajtaját, mivel Lisa nem volt hajlandó elvenni a kezét a fejéről. Mikor végre behatoltak, kiderült, Lisa fején hatalmas adag kenyértészta volt… Egy kelesztett tésztát tartalmazó kanniszter felrobbant ugyanis a melegtől, a hangos pukkanást vélte lövésnek, és a szétrepülő massza kupánvágta. Amikor hátranyúlt, hogy lássa, mi történt, a puha tésztamasszát a saját agyának vélte. Elájult, de hamarosan magához tért, és több mint egy órán át tartotta az agyát, amíg segítségére siettek. Lisa szőke.

A másik biztosan igaz. Egy amerikai könyv, ami összegyűjti a leghülyébb figyelmeztető cédulákat különféle árukról. A címét a Superman-kosztümre ragasztott céduláról kölcsönözte: Ennek a gúnyának a viselése nem tesz képessé arra, hogy repülj… avagy 101 idióta figyelmeztetés. Per-mániákus déli szomszédainknál régóta használnak ilyen nyilvánvaló figyelmeztetéseket. Amikor kedves régi ismerősöm meglátogatott itt, és a reptéren beült a(z azóta ellopott) kocsiba, kikerekedett szemmel csodálkozott rá a jobboldali visszapillantó tükör feliratára: A tükörben látható tárgyak közelebb vannak, mint ahogy tűnnek. Ezek tényleg ilyen hülyék, hogy ezt ki kell írni nekik? – kérdezte. Talán nem, de meg lehet előzni a pereskedést. Aztán a hírhedett McDonald’s per óta (a kocsiban magára löttyintette a kávét, leforrázta magát, és perelt, mert a pohárra nem volt ráírva, hogy Vigyázat, forró!) végleg elburjánoztak az efféle figyelmeztetések. Mutatóba:
A szélvédőnél alkalmazott napvédő micsodán: Indulás előtt távolítsuk el az ablakból!
Tűzijáték petárdán: Gyúlékony! Ne tedd a szádba!

Nem a tudom, a könyvben említik-e, de itt egy eset, ami azt bizonyítja: néha valóban szükségesek az ilyen figyelmeztetések. A nagy népszerűségnek örvendő „guruló házak”, itteni nevükön RV – recreational vehicle – egyikének műszaki leírásában azt a szerkentyűt, amivel gázpedálozás nélkül lehet autózni (német: tempomat; angol: cruise control) valaki „auto-pilot”-nak, azaz robotpilótának írta. Emberünk be is kapcsolta, és hátrament a konyharészbe kávét készíteni magának. Miután az árokban kötöttek ki, perelt…

Na, még egy utolsót az „atyák” kapcsán. Kanadában, az USÁban is az ország megalakulásánál bábáskodó politikusokat közkeletű elnevezéssel alapító atyáknak szokták nevezni (Founding Fathers). Legújabban a tankönyvekből száműzték ezt a kifejezést, mert szexista! Miképpen a cowboy, a snowman (hóember, de a man benne hímnemű…), helyette inkább a semleges Snowperson ajánlott. Száműzve még a yacht (elitista), a nem tápláló étkek nevei. Továbbá a dzsungel (jungle), az ördög (devil) és Mount Rushmore – ahol a kőbe faragott „atyák” láthatók… Ez állítólag valamiért sérti némely indiánok érzületét. (Persze, már maga az indián szó is sértő!) És olyan kép sem lehet tankönyvben, amelyik az őslakókat hosszú, copfba font hajjal és „falusi” környezetben ábrázolja…

Szóval, van itt hülyeség elég, csak jól körül kell nézni!Tegnap különben nemcsak apáknapja volt, hanem Pride Day is – a szokásos évi nagy meleg-felvonulás. Állítólag politikailag korrekt, ha zsenge gyermekeinket elcipeljük erre a látványoságra, mert „toleranciára neveli őket”. Én ugyan nem értem, hogy a félmeztelen, kifestett, ordenáré népek látványa, amint obszcén mozdulatokkal töküket markolásszák és kínálják a bámészkodóknak, miért lenne épületes egy gyerek számára, de én egy maradi, retrográd, konzervatív, bigott, haladásellenes kövület vagyok – szégyenfoltja e szép új világnak…