2003-07-12 | 4 hozzászólás Újra és újra rámtör a jó két héttel ezelőtt megfogalmazódott gondolat ezekről az internetes nyomulásokról. Beleértve és elsősorban a magaméról, persze. Amikor majd egy éve felfedeztem magamnak ezt a bloggolós műfajt, akkor érdekesnek tűnt. Egészen pontosan: a megfelelő szoftver(ek) felfedezése és installálása történt akkor. Merthogy többet is kipróbáltam. A műfajt már ismertem. Evvel kapcsolatban itt meg kell mondanom, hogy egyetlen weboldalra halmozott bejegyzések sorát én nem tartom blognak… Hasonlít rá, de nem az. Mint ahogy a portálszerű magánoldalak zsibongó összevisszaságát sem. (Na, ettől most biztosan páran felkapják a fejüket – vagy a vizet – de attól még igaz…) Úgy tűnhet, itt most mindenkivel kötekedni akarok, pedig nem. Csupán még abba is belefáradtam, hogy beleolvasgassak blogszerű feljegyzésekbe, nem hogy még szaporítsam is őket. Ráadásul mindenféle „elvi” kérdések is előtolakodnak. Hogy például miért kell (kell?) egy Kanadában élő – történetesen magyar anyanyelvű – erdélyi emigránsnak magyarul, magyar közönségnek (már ha az a néhány olvasó „közönség”…) írogatnia kanadai agyrémekről? Miért kell(ene) végtelenné lebegtetni ezt a köztes állapotot, napi ingajáratban agyat erőltetni itteni és ottani viszonyok, gondolkodásmódok közti átjárásban. Ráadásul akaratlanul is bekerülni egy olyan hálós körforgásba-kapcsolatrendszerbe (vagymibe), amelyikből kilépendő ment messze a blogger… Álságos ez a napi (vissza)kapcsolatként kígyózó NapiBaj. Naplójellege a a kései utókornak (vagy tán annak se) szánt bejegyzésekre csábítaná a szerzőt, ócska füzetbe firkáló Trumanként – és ez itt most csak technikai és nem tartalmi példálódzás -, ugyanakkor az onlájn technika és a hypertext okán tényleg mint háló fonódik körém, húz, rángat (bele) vissza a múltba. Ami akár ellentmondás is lehetne, hiszen az azonnali (és ne feledjük: ellenőrizhetetlen!) nyilvánosság folytán épp a jelenvalóság illúzióját kelti – amíg a számítógép előtt ülsz… Aztán kikapcs, kilépsz a házból, és olybá tűnik, mintha az egész hazabeszélő, magyar-bloggos vesződés egyre csak szélesebbre ásná magam körül azt az árkot, ami elkülönít, elválaszt a valódi, itteni létbe való sima átlépéstől, olyan cyber-szigetet létrehozva, amelyik lényegében úszószigetként viselkedve sehova sem rögzül: hidat a múlt felé nem épít, a jövő felé meg nem hagy (építeni). Lebegtet. Többnyire így érzek más „webmunkák” kapcsán is. A tervszerű, rugalmas elszakadást fontolgatom… De erről majd a maga idejében. Vagy ki tudja? És most enni fogok, mert megéheztem ennyi sok okoskodásban. U.I. Közben GT-vel csetteltünk a Café sorsát, jövőjét illetően – hogy valami valós történést is jegyezzek. Stay tuned… more news coming soon! Megosztom
Nem vagy egyedül. Sokan hasonló gondolatokkal kóricálnak, vagy ülnek otthon a s…, mert kényelmesebb, nem volt égetően kényszerítő ok elfutni. Mint mindenről, a más világban(gon) élés, megélés, meggyökerezésről is tanulságos gondolatokat találunk Lénárd Sándornál. A második generáció nem tanulja meg az anyanyelvét mert be akar illeszkedni. Az első soha nem felejti el, hogy honnan jött. Van olyan betegség hogy heveny honvágy, amit csendesít a kapcsolat, bármilyen az otthonnal. Bocs ha ismeretlenül belepofázok, semmi jogom, nem is tudok semmit, csak amit itt meg korábban az újságokban olvastam rólad, de most ezt gondoltam.
Lénárd a honvágyát gasztronómiával, irodalommal, zenével, európai növények honosításával próbálta enyhíteni, ott messze az örök tavaszban. El lehet töprengeni, vajon mit kezdett volna az internettel? Szeretett levelezni, de nem biztos, hogy a netet használta volna. (kicsit offra sikerült, bocs)
Hát, úgy tűnik, zavarosan fogalmaztam – ha mindkettőtöknek a „honvágy” ugrott bé… hisz a szándék éppen az ellenkezője volt!