Ébredés

Felriadsz, sötét van, a tv üvölt, hol vagyok? elaludtam?
Karórán kis gombot félve benyomom, számlap megvilágítva: negyed tizenegy. Az óra maga rusnya, de ilyenkor sötétben hasznos. Én mindig karórával alszom, ha jól számolom vagy harminc éve. (Csak legutóbbi kis szeretőm volt idegbajos a ketyegésétől, s állandóan levétette. Ha eddig nem tudtam volna, most már biztos volt, hogy süketülök, mert én nem hallottam semmit…)

Szóval negyed tizenegy, este. Éjfélre kell beérni az üvegkalickába, akkor mégse aludtam el a kezdést. Az jut eszembe, hogy apám annak idején tizenvalahány évet állandóan éjszakai váltásban dolgozott. Én ma kezdem.
Hirtelen úgy tűnik, mintha álmodtam volna valamit, szinte soha nem tudok visszaemlékezni az álmaimra. Hogy 120 évig kellene élni… De hiszen ezt nem is álmodtam, hanem olvastam elalvás előtt, hogy van egy nemzetközi csapat (gittegylet?) amelyik szerint az emberiség történetében a legnagyobb genocídium – a „természetes halál”. Valamiféle sejtosztódási együtthatóra hivatkoznak, ami szerint elvben akár 120 évig is élhetnénk, és ha ez most nem jön össze nekik, sokan ‘korai’ haláluk esetére azt óhajtják, hogy a fejüket nitrogénben fagyasztva tárolják addig, amíg majd a tudomány képes lesz agyuk „tartalmát” egy majdani ép testbe beléereszteni, vagymi. (Aki nagyon gazdag, akár a teljes hulláját lefagyaszthatja, a többieknek marad a levágott fejes megoldás, ami csak néhány tízezer dollár. ők úgy mondják: megmentették XY fejét…)
Furcsa, hogy épp ez jutott most eszembe. A TV-ből ugyanis (altatónak szokom használni!) az élet ellenkező „végéről” mutatnak gyomorfelfordító képeket. A kávét szinte visszaöklendezem. Lassan áll össze a (véres) kép: Az ötgyermekes anya újabb terhességéről igen korán megállapítják, hogy a magzat nyitott gerinccel fog születni, azaz – sajnos – nyomorék lesz. Van egy új eljárás, a magzaton végrehajtandó műtét, de az anya és a magzat életére egyaránt kockázatos. Az anya gerincébe annyi érzéstelenítőt fecskendeznek, hogy deréktől lefelé gyakorlatilag megbénul (sikeres műtét esetén is még hónapokkal azután se érez rendesen), a magzatot elaltatják és kiveszik, megpróbálják kijavítani a gerinchibát, aztán visszateszik, de nincs garancia arra, hogy akár testileg, akár szellemileg ép gyerek lesz belőle valaha is. Mint ahogy arra sincs, hogy bármelyikük túléli. A véres képektől (tudományos ismeretterjesztés?) csak a gyomrom háborog, az interjúktól az agyam. Anya és apa egyaránt büszke arra, hogy mily nemeset cselekedtek… milyen jól érzik most magukat, hogy úgy döntöttek, vállalják a műtétet… a kockázatot… ők (!) jól érzik magukat. S vajon az a szerencsétlen kis ártatlan, akit tudva-tudván fogyatékosnak hoznak a világra, mintegy szándékosan, az vajon hogy érzi majd magát? Vagy mi van akkor, ha az anya a nagy „jóérzésben” meghal – és ott marad az öt árva?
Nyálasan giccses képsorokkal nyúl a téma alá a filmkészítő csapat: apu és anyu őszi tóparton sétálgatva, hattyút, libát, egyéb madarat etetgetve elemzik az élet értelmét… snitt… aztán mobiltelefonra hajolva kétfelőlről a messze levő, otthoni gyerekekkel csivitelnek (gyerekek képei beúsznak, off course).
Jaj, s megint itt ez a párhetes magzat, drótokra, csövekre kötve, kapálózna, ha tudna, ráncos-véres húscafat…

És az a másik csapat azt szeretné, éljen 120 évet ———

Na, mindegy. Indulni kell. Gyors csatornaváltás: időjárás. Most mínusz 10, de éjszakára -16, a szelet is hozzászámítva: -27. Arctic chill – az Északi-sarkról ránk zuduló fagyos lég. No, ha ez így megyen, akkor azoknak az okosoknak akár a nyakukon is lefagyhat a fejük. Ingyér.

P.S. Azért a hosszúélettitkamost gittegyletesek legalább annyiban őszintébbek, hogy elismerik: teljesen önző, individualista szempontok vezérlik őket.
P.P.S. 03:39-kor kidugtam az orrom az üvegkalickából: nem tudom, hány fok, de qrvára hideg van…