Csapongások 1.

Tegnapra amolyan kimenős napot engedélyeztem magamnak. Bár az én esetemben a kifejezés meglehetősen ellentmondásos, hiszen a sok jövés-menés után nekem az a felüdülés, ha nem megyek ki, azaz egész nap csak féligöltözötten téblábolok a lakásban.
Belenéztem az újságba is, de valahogy nem tudott lekötni. A szerencsétlenül járt űrpilótákról is csak este értesültem véletlenül – tehát a napi hírek sem vonzottak.

Ez azért furcsa, mert korábban, és ez a „korábban” nem csupán hajdani újságírókoromra utal, hanem még a közelmúlt üvegkalickájára is, valósággal faltam a híreket, örökké úgy éreztem valamiről lemaradok, lemaradnék, ha nem követem naprakészen a történéseket. Aztán jött ez az utazásos örök rohanás, mindig éppen máshol-levés, és megváltozott a perspektíva. A napi hírek hirtelen elvesztették a jelentőségüket. Nem azt mondom, hogy egyáltalán nem érdekel, mi történik. De valahogy sokkal élesebben tűnik fel, hogy a hírműsorok helyi szenzációi (tűzeset itt, bunyó ott, helyi politikus „megszólaltatása” stb.) eltakarják a lényeget. Amit így rohanós napok végén szeretnél, hogy öt percben mondják el, mi volt a lényeges történés aznap – azt sehol nem kapod! Rágják a gumicsontot, és félóra is kell(ene) amíg ki tudod hámozni, mi is a fontos hír. Vagy már nincsenek is fontos hírek, mert ez a futószalagos „hírgyártás” összemossa a lényegest a lényegtelennel?

Mi a fontos? Az éppen divatos, de lehet, hogy már divatjamúlt (poszt?)posztmodernista nyálkás relativizmusban, tudom, nem ildomos a kérdés. Ettől függetlenül én ezt tartom életünk meghatározó kérdésének. Ehhez képest ezen töprengünk a legkevesebbet… Erre nem keresünk soha választ.

Talán mert már maga a kérdés felvetése is arra kényszerítene, hogy egy pillanatra megálljunk és gondolkozzunk. A gondolkozás pedig ráncosít – szokja mondani Csaba barátom. Nem divat a gondolkodás. Túlszakosodott világunkban erre is megvannak a „szakemberek” – a hivatásos filozófusok dolga a nagy kérdéseken töprengeni. S aztán emészthető (digest) formában feltálalni nekünk, két hír között a reklámszünetben.

Kanadai létem alatt eléggé szerencsés voltam ahhoz, hogy nagy végleteket járjak be. Pl. több mint egy évig arra készültem, hogy Biblia-fordító misszionárius legyek – ez az egyik véglet. E tervből, mint látható, nem lett semmi, és erről röviden csak annyit, hogy bennem nyilvánvalóan több volt a filológusi-nyelvészi lelkesedés, mint a protestáns fundamentalizmus által elvárt vakhit, buzgóság és bigottság. Ám kétségtelen, hogy maga a helyzet – és benne az én személyes szerepem – megkerülhetetlenné tette az olyan kérdésekkel való szembenézést, melyeket egyébként szívesen söprünk félre, halasztunk (sohanapján) máskorra. Az is belejátszik, természetesen, hogy ezt megelőzően Boszniában majd Csecsenföldön szolgáltam mint „szeretetszolga” – s az élesben zajló háborús események között, amikor egy általam osztott (vagy nem osztott!) élelemadag életet = túlélést jelent, megtanulja az ember alapkérdésekre „redukálni” a filozófiát… És az értelmiségire jellemző (posztmodern? mondom ismét) relativizmus – virágozzék minden virág? – helyett meg kell tanulni rangsorolni, vö. mi a fontos?… és dönteni. Majakovszkij se divat ma, de tudni kell, hogy mi a jó, és mi a rossz.
Nem, nem fogom megosztani itt e folyamat eredményét. Hiszen az egyedül csak az én utam, csak rám érvényes. És nincs recept.

Aztán most, szöges ellentétben az előbiekkel, a legvadabb, legkegyetlenebb pénzcsináló hajszában taposom a mókuskereket. Na, ugye, hogy te is feladod a „magasztos” elveket – hallom a gunyoros csatakiáltást. De nem fogok magyarázkodni. Viszont nálam jobban senki nem tudja, vajon fontos-e vagy… Az arany középutat nemcsak utálom, de meg se találtam. Úgy néz ki, a rendszer (a szisztéma) úgy van kitalálva, hogy mielőtt szabad lehetnél, előbb be kell állni rabszolgának. Csak aztán közben rendszerint elfelejtjük az eredeti célt. Tudom, s korábban fontolgattam is a másik – ősrégi – megoldást is: elvonulni a rengetegbe, a pusztába, lakatlan szigetre s élni sáskán, fakérgen, maroknyi rizsen. Még ennek is eljöhet az ideje…

Ha majd az lesz a fontos.

P.S. Ilyen perspektívából az egyre sikeresebb globalizáció nagy átka, hogy lassan már nem marad hely, ahova el lehetne vonulni. Mindent behálóz a rendszer. Lehet, hogy a rendszerrel van a baj?