Csapongások 2a.

Tényleg, még soha nem jártam így mint ma: máskor is néha órák hosszat nyitva áll ez a bejegyzős ablak, és semmi baja. Merthogy efféle széles sávú internettel akár éjjel-nappal lóghatok a hálón, ugyanannyi akár használom, akár nem. Akkor meg miért ne használjam…?

Szóval, mint Lúdas Matyi, ezúttal harmadik nekiveselkedés, ha nem is Döbröginek, de a beírásnak. (Közben azt mondja a szkeptikusabb felem, hogy de hát ki a halált érdekelnek a megírás körülményei, főleg, ha örökké elszállnak az anyagok… S akkor ez most olyan, mint írták volt egynémely jeles írók kapcsán, hogy „az önmagára reflektáló próza”? – midőn M. mester a megírás közben rögzíti az írás folyamatját is? Pfúj, de irodalmi kezdek lenni!)

E csapongás-kísérletben arról írtam (volna), hogy a blog eredetileg úgy született, hogy emberek mászkáltak, kószáltak a hálón (szörföltek?) és fel-feljegyezgették a címeket (URL), miket érdekesnek találtak, esetleg kommentálták is, és ezt közreadták. Etimológiailag a az angol (mi más?) log szóra vezethető vissza, ami az Országh szerint eredetileg hajó- és mukanaplóba való bejegyzést jelölt, majd ehhez járult a web- előtag, s lett a weblog, majd ebből „elvonással” keletkezett a blog.
Egy másik eredetszál az egyre több onlájn naplóra (journal) vezethető vissza, ezekhez (is) igen sok spéci szoftver van, és a mai bloggerek jóvoltából legtöbbször e két megoldás öszvérgyermekét olvashatjuk a hálón elképesztő iramban szaporodó blog(g)okban.

Mindez csak arról jutott eszembe, hogy a tegnapi lazsálós napon én is sokat szörföltem, kószáltam a világhálón – nekem az amolyan idegnyugtató felhőjáték – és midenféléket olvasgattam. Vegyesen hírt, emilt, fórumokat, okos szövegeket és marhaságokat. Közben meg félszemmel-félfüllel időnként a Discovery Channel és a History Television adására lestem – szimultán habzsoltam a médiákat. Ez utóbbin egy David Keys nevű úriember, egyébként egyetemi oktató és kutató Catastrophe c. könyve alapján készült film ment – a linkre kattintva olvashatsz egy angol nyelvű ismertetőt róla. Be kell vallanom, szeretem az ilyen könyveket, amelyek felrúgják a hagyományos, megkövesedett történelemszemléletet, és multi- meg interdiszciplináris közelítéssel ingatják meg az úgymond kőbevésettnek vélt „igazságokat”. Tudom, hogy a történészek, archeológusok céhe erőst berzenkedik az ilyenek ellen, de (sajnos, ki kell mondanom) úgy tűnik, inkább szakbarbárságuk és rosszul értelmezett tekintélyféltésük okán ragaszkodnak tévhiteikhez. Nem akarok én döntőbíró lenni, de az tény: az efféle könyvek igen jók csőlátás ellen!

Mert vegyük például a következő esetet: valami oknál fogva lehűl az időjárás, mondjuk vulkánkitörés nyomán elterülő hamu- és porfelhő miatt, s a hűvösebb lég okán a bolha gyomorszájában életképes lesz a baci a vércsomóban, amitől aztán megvátozik a világtörténelem folyása… Vagy a másik: ki hitte volna, hogy birodalom sorsa bukhat meg azon, hogy a ló és a szarvasmarha gyomra másképpen emészt? Be is mutatták a lószart meg a tehénlepényt… Mellesleg a szegedi Móra Ferenc Múzeum leleteiből is mutatott a film, sőt, amikor az ázsiai lovasnomád népekről szóló részt kellett illusztrálni képsorokkal, magyar – beöltöztetett – lovasokat (csikósokat?) filmeztek, ez biztos, mert a sok hujjogás és füttyögés között tisztán lehett hallani, amint az egyik legény odakiáltott magyarul: így megyünk körbe-körbe…

Közben meg – most sem tudom miért – BDK, azaz Balla D. Károly kárpátaljai alkotó UngParty nevű honlapjára kerültem. Ez a fickó egy elképesztő méretű webszájtot hozott létre, nem is tudom, minek nevezzem, hiszen irodalomtól politikáig, webnapló(k)tól műfordításokig és weblapokig minden van rajta. (Nem azért mondom, de az általam létrehozott Virtuál CAFÉ Webringnek is tagja… de, azért mondom 🙂 Summa-summárum, nemrégiben szervezett egy virtuális konferenciát a „vízumköteles irodalomról”. Mint az köztudott, én nem olvasok (már) irodalmat, ezért azt gondolom, valószínűleg azért mentem oda, hogy újfent önigazolást leljek e rögeszmémhez. Nem nehéz, mindig lelek…

Szóval, miután már az önigazol(ód)ás megerősítést nyert (NB. ez nem bdk bűne, hanem az irodalomé!), utána már nyugodtan nézhettem körül, és olvasgathattam a NEM irodalmat. Örömmel fedeztem fel például, hogy arrafelé is kezdenek rádöbbenni a nyelvészek arra, amit a Canada Institute of Linguistics-ben* folytatott tanulmányaim során mi ott tényként kezeltünk: hogy a nyelvészet célja és létértelme nem az előírás, hanem a leírás. Prescriptvie linguistics vs. descriptive linguistics…
(*ebben az intézményben tölttöttem misszionár-tanonc korszakom – lásd az előző Csapongást)

Aztán rábukkantam Szúnyogh Szabolcs írására, amiben Csokonai – és Lillácska… – ürügyén kimondja:

„…a szót, amelytől félünk, amely hiteles és amely gyönyörű és amely nélkül nincs irodalom és amelyről minden irodalom szól, ha irodalom és nem sznobság vagy nemzeti érzelgés.
És ez a szó az, hogy pina.

Pina.
[…] Ennek a varázsszónak a kimondása – lásd még: etológusok – egyszer már embert csinált az ősállatból. Mondjuk ki újra. Mondjuk ki annyiszor, amennyiszer csak bírjuk és jobb emberek leszünk, mint voltunk. […]

Na fussunk neki még egyszer. Artikuláljunk. Feszítsük össze ajkainkat, hogy felpattanjanak, és mondjuk ki, de hangosan, ne csak úgy magunkban, suttogva, félszegkedve, hanem olyan erővel, hogy attól a halottak föltámadjanak, mondjuk ki, hogy: pina. PINA! Na még egyszer. PINA! PINA!

Ez az. Itt vagyunk a művészet kapujában.”
——

Ettől megnyugodtam. Hogy vannak még normális emberek. S ezt nem azért mondom, mert Szabolcs egyszer majdnem főszerkesztőm lett, ugyanis egy nyári szabadság idején akkor nevezték ki a laphoz, amikor én éppen elmentem máshova dolgozni. Jószerivel nem is ismerjük egymást. Nem, nem ezért mondom, hanem mert tényleg megnyugtató – talán nem is a szó kimondása, bár az se kutya, hanem a szó zamata, és még inkább a mögötte megbúvó gondolat. Vagy még annál is inkább: a megnevezett csoda. Egyszerűsítsünk: szép!
(Különben a szöveg nagyon jó, tessék elolvasni az egészet, ne csak a pikantériát lesni!!!)

Na, most ha lenne bennem bűntudat – mint ahogyan NINCS! – amiatt, hogy kedvesem direkte nekem készült félpucér fotóin a varázsszóval jelölt valóság szépségében gyönyörködni tudok, pedig nem is akarok semmiféle irodalmat, művészetet alkotni, akkoron most az is elmúlna. Elmúlhatna… De, mondom, nincs. Vagy tán nem is én állok a „művészet kapujában”, hanem ő, a kedves, amikor óperenczián túlról/ra csikágói, new yorki, torontói hajnali koránkelésekhez küldi ébresztőnek e „szó-képet”, mely gyönyörű? Ki képes ezt kigubanczolni egy ilyen négykezes webindulatban? S ha eddig Csokonaihoz méltatlanul kerülgettük volna is a szó kimondását, s ötöltünk ki mindenféle finomkodó szómágiákat, merthogy kedvesem katolikus neveltetésű finom úrilány (!) – mától kezdve most már tudjuk (ha feledtük volna), hogy van „igazi” neve is, és el fog jőni a pillanat, amikor ki KELL mondani.

A History Television közben bazi nagy ágyúkat mutogat…

És ahol ma még szörföltem:
CSS Guide – tanulni mindig kell
Az Irodalom Visszavág – a szerkesztőjét tegnap kiraktam az Internetcsinálókba
Super 7 – megint nem nyertem…
Erdély a Teraszon…
stb
stb.
stb.

Csapongok…