Digital Divide – avagy lyuk a falban

Nem ma történt. De nekem friss a történet, mert most fedeztem fel. Késő éjszaka volt, nem tudtam aludni, a monitortól már fájt a szemem… gondoltam, megnézem, hogy áll a háború. Persze, mint mindig, öt perc után rájössz, hogy a hírcsatornákon mindent megtudhatsz, csak épp átfogó képet nem kapsz, így hát tovább kapcsolgattam. (Állítólag a nők ezen a kontinensen attól kapják az „agybajt”, hogy a férfiak nem képesek megülni egy csatornán, hanem össze-vissza szviccsölnek ide-oda. Itt lassan a „ki-viseli-a-kalapot/nadrágot” szólás így fog alakulni: kinél van a távvvezérlő?)

Így jutottam el a PBS hálózat helyi csatornájára. Mint sokan tudják, a PBS az észak-amerikai közszolgálati tévé. Szegény, mert adományokból él, és jóformán alig nézik. Ehhez a hálózathoz tartozik a Torontót és Buffalót (NY) lefedő WNED. És itt volt szó egy indiai kísérletről. Azt hiszem, még 1999 táján indult, de időbe telt, amíg a „média” is felfedezte. (Ma már 52 helyen működik.)

Röviden arról van szó, hogy egy Új-Delhiben élő informatikusnak az jutott eszébe: a város déli nyomornegyede mellett lévő high-tech cégük kerítésébe, azaz egy betonfalba, elhelyezett egy komputert nagysebességű internetkapcsolattal. Billentyűzet nem volt hozzá, a képernyőn kellett kijelölni a műveleteket (tényleg: hogy mondják magyarul a touch screen kifejezést?), s tán volt néhány kisegítő gomb. Nos, miután felszerelték a lerobbant grundra néző számítógépet, bekapcsolták, és minden „használati utasítás” nélkül sorsára hagyták. Kiderült, hogy a 6-12 éves gyerekek órák alatt megtanultak bánni a szerkezettel, szörfölni az interneten, rajzprogramot használni (Paint), sőt olyan dolgokat is képesek voltak kiokoskodni, amiről a kísérlet elindítójának – saját bevallása szerint – PhD fokozata ellenére fogalma sem volt, hogy ott van a gépben. Itt a story, amit láttam – PBS Online.

A „cucc” (thing = dolog, holmi, darab, cucc) – mert a gyerekeknek fogalma sem volt, hogy ezt komputernek hívják – vonzotta a környékbeli kölyköket, mint a mágnes, egymást tanították használatára. (Kellene ide egy kép, mert tán nehéz elképzelni az egészet, de ezek itt olyan kényesek a copyright-ra. Ám ennek az oldalnak az alján láthatod, miről beszélek.)

Minden különösebb okítás nélkül maguktól rájöttek, hogyan kell bánni vele. Az angoltudás hiánya sem zavarta őket, s ha legtöbb esetben nem is tudták, hogy esetleg a F-I-L-E szót hogyan kell kiejteni vagy mit jelent, azt kifürkészték, hogy arra kattintva mi mindent lehet csinálni a „hogyishíjjákkal”…
Még azért idetenném az egészet támogató cégnek a kísérlet bemutatására szolgáló honlapját is, mert megérdemlik!

Innen most legalább háromfelé futtathatnám tovább az eszmét. Egyrészt elemezhetnénk a címben emlegetett jelenséget – digital divide. Így emlegetik a társadalomtudósok az informatikailag fejlett és fejletlen régiók közötti egyre mélyülő szakadékot. Ennek már hatalmas irodalma van, és annak eldöntésébe, hogy pl. Erdély a szakadék melyik oldalán van, nem is nagyon szeretnék belemenni. Végvári (web)köztársaság – mondta egyszer róla Székely Dénes (web)barátom.
Aztán érdemes lenne pl. a kísérletből levonható nevelésfilozófiai tanulságokon is eltöprengeni. Az ötlet elindítója – s most már ideje, hogy a nevét is megjegyezzük: Dr. Sugata Mitra – „minimally invasive education” kifejezést találta ki arra, ami történt Minimál beavatkozásos oktatás?… valami ilyesmi. Pl. azt mondja, a mi felnőtt logikánk szerint, mi a komputeroktatásban rengeteg időt töltünk azzal, hogy a terminológiát tanítjuk: egér, homokóra stb. Az indiai gyerekek az egérre azt mondják – tű, és mivel homokórát sose láttak, a homokórát, ami akkor jelenik meg, ha a komputer valamilyen műveletet végez, mivel Shiva isten dobjához hasonlít, annak nevét, a damru-t használják rá. A tűből damru lesz, amikor ez a dolog csinál valamit – mondták. {{popup shiva1.jpg shiva1 300×405}}
És nekem persze, rögtön az is beugrott, mi lenne, ha Erdélyben is felszerelne valaki néhány „lyukat a falba”. (Igaz, ott nincsenek világszínvonalú IT-cégek, sajnos.) Persze, persze, nem muszáj szószerint lemásolni az ötletet, de a digitális szakadék eltüntetésére sokmindent ki lehetne/kellene találni. Aztán, hogy egy Mitra-interjúban arról olvastam, közpénzekre pályázik (ott, Indiában, ahol több mint egymilliárd ember él, erre – szerinte – legalább 2 milliárd dollárra lenne szükség!), egy merész ötlettől áthatva elmentem megnézni, mire lehet pályázni a legnagyobb otthoni közpénzosztó alapítványnál.
Tessék ide kattintani, és aztán ott balra lent az Alapítvány nevére… de a lényeget idézem alant:

Záróakkordként egykori egyetemi kollégáimnak üzenek ehelyt, akikkel akkoriban minden „modern” dologban együtt voltunk.

Béla, László, Miklós és a többiek! Adjatok számítógépeket a kölykeknek, b***meg – ők a többit megoldják…

Az indiai gyerekek, amikor azt kérdezték tőlük, miként határoznák meg a lyukat ott a falban, így válaszoltak: amivel mindent tudsz csinálni.