“If a story is in you, it has to come out.”
— William Faulkner

Péter Esterházy 2010Nem jöhettünk volna messzibbről abba a köz(tes)térbe, ahol tollforgatók mint párhuzamosok a végtelenben. Ő, az író a történelmi arisztokrácia legfelsőbb rétegeiből, az egyik leghíresebb magyar nemesi családból. Egy évvel a memoáríró előtt születve, így nagyjából egykorúak. A memoáríró meg erdélyi, közelebbről mezőségi, recte szamosháti zsellérek, örmény bevándorlók és (meglepetés!) román jobbágyok ivadéka. És nem világhíres.

Továbbá, az arisztokrata író kimagaslóan tehetséges, ezt már tudja ország-világ, és meglehetősen régóta, míg a jelen pillanatban memoár-mezben feszítő tollforgató, előbb afféle helyijáratú és -érdekű színházbíráló és kultúrmindenes volt a transzilván dombok között, majd Csonka-Magyarországra települvén igyekezett a sajtóban sajtómunkásként nevet szerezni, ami rögvest avval kezdődött, hogy azonos nevű (homoním?) főszerkesztője udvarias, ám határozott pressziója okán otthonról hozott pórias nevét fel kellett adnia, és maga alkotta ősmagyar álnévvel, persze írói álnévvel futotta a pályát.

Az egyoldalú kapcsolat megvolt rég, az csak természetes, mármint a két tollforgató között. Mint nemzedékéből annyian, még a külvilágtól elzárt, és a kelet-franciák által gyarmatként kezelt memoár-őshazában is olvasta a memoáríró. Mind olvasták, mit olvasták, falták és idézték a Kis magyar pornográfiát. Memoáríró különösen szerette a Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni II c. darabot:

Szörnyű hideg tél volt, tán 52-ben. Egy hideg, szeles, januáriusi napon két személyi kultuszos egyén kocsin igyekezett a városba. Útjuk a rómaifürdői cigánysátrak előtt vitt el. Az egyik sátor nyílásán, pipájából ugyancsak pöfékelve egy öreg cigány pislog ki az útra. Mutatni vezetők és vezetettek hasonszőrét, rákiált az egyik elvtárs a vén dádéra:
Nagy a hideg, ugye, cigány!
Te tudod, te vagy kinn – feleli az egykedvűen.

Memoár-író így emlékszik ezekre az évekre: Ilyeneken élvezkedtünk és nagyon művelteknek meg műértőknek véltük magunkat: mert kellett valami, amitől különbnek érezzük magunkat, mint a bennünket körülvevő egyre súlyosabb nagy román (nagyromán? kelet-francia?) pornográfia. Esterházy erre (is) jó volt. Miközben a posztmodern irodalomkritika a Péterek irodalmáról értekezett, mint az új magyar próza. Mi meg álltunk sorban alapélelmiszerekért.

Görög Zsuzsanna – az örmény nagyanyám ölében egy régi karácsonykor

Még Budapestre való hurcolkodás előtt, amikor még mindkét nagyanyám élt, a nyolcvanas évek elején kezdtem célirányosan kérdezgetni őket, mire emlékeznek a régi időkből. Apai nagyanyám emlékezete, aki vér szerint félig-meddig, de egyébként igen öntudatos örmény volt, valóságos kincsesbányának bizonyult. Hallottam én tőle gyerekkoromban mindenféle történeteket a régi világból, meg az ő nagyanyjáról és mindenféle meg mindenfelé szerteágazó rokonságról, de azok nem álltak össze rendszerré.

Most (azaz akkor), hogy már tudtam és értettem, miről beszél, amikor a “világokat” emlegeti, kezdtem lejegyezni, amiket mondott, és megpróbáltam időben elhelyezni a történeteket. Szerencsém is volt, hiszen nagyanyám hihetetlen pontossággal emlékezett régi, generációkkal korábbi családtagok születési és halálozási dátumára. Amúgy, az ő életében így rendeződtek össze időrendben a világok: a régi magyar világ (olykor aképp, hogy “a monarchia idején”) a Trianonnal lezárult korszakot jelentette. Aztán jött a régi román világ… a régi román világban, amikor nagyapád ujjait levágta a gép – ez a két világháború közötti Romániához csatolt erdélyi létet fedte. Aztán volt a magyar világ, mindközönségesen, amikor bejöttek a magyarok, és ez soha nem úgy volt, hogy mi visszakerültünk, meg Észak-Erdély, hanemhogy ők bejöttek. Azaz, amikor bejöttek a bécsi döntés után. Ezután már csak “ez” következett, az ebben a román világban, amiben én is felnőttem. A demokráciában, ebben a demokráciában, ez volt a másik fedőnév, és mai napig se tudnám eldönteni, vajon valamiféle titkos (titkolt?) irónia lappangott-e a név mögött, vagy csupán a sokszor hallott szlogen – lozinka, mondtuk erre, mi mást – köszönt vissza a hétköznapi nyelvből.

A másik nagyanyám nem is volt nagyanyám. Ez így durván és ridegen hangzik, holott nagyon szerettük, én legalább is szerettem, és sokáig nem is tudtam, hogy ő anyámnak csupán mostohaanyja volt. De az anyai ágom felmenőire, vagyis a férje, aki pedig az én nagyapám, nos, annak az őseire igen jól emlékezett, így – akkor már halott – nagyapámról, annak anyjáról és apjáról, azaz dédszüleimről sokat tudott. Ő mondta, és én jegyeztem. Dédnagyanyámat is ismertem, az anyai nagyapám anyját, ő is sokat mesélt, de meghalt tizenkét éves koromban, és akkoriban még nem jegyzeteltem.

Ők voltak az én kútfőim a család történetét illetően. Kisiklódról. Ameddig ők visszaemlékeztek – addig tudunk magunról, a családról. Amire ők nem emlékeztek, az nincs. Mert rólunk nem írt senki krónikát. Családi krónikát. Vagy egyebet. Sem.

Apai nagyanyámnak, az örménynek, volt egy kedvenc története az ő apai nagyanyjáról, bizonyos Deák Zsuzsánna (1836-1917) nevű leánykáról (gondolom, őutána kapta nagyanyám is a Zsuzsánna nevet), úgy 1849 tájáról. A történet arról szólt, hogy ment a leányka valahova az apjával, és figyelem, itt jön az, amiért mindez íródik, szóval, az apa, Deák János, akiről a nevén kívül nem sokat tudok, de nagyanyám mindig hozzátette, amikor mesélt, hogy gazdatiszt volt az Esterházy uradalomban. Amikor ez a történet kezdett beülni a fülembe, akkoriban a rostélyos meg a “kockás” okán az a családnév valamiféle elvont fogalom volt, nem kötődött semmiféle élő személyhez, még a történelemben sem. Olyasféle dolog ez, mint Tolsztoj: mindenki tud róla, de senki nem olvassa. Mindenki tudja, hogy van Esterházy rostélyos meg Esterházy kockás öltöny, de senki nem látott soha semmiféle Esterházyt. Mondhatnám, a gazdag főúr absztrakt szinonímája. Ennélfogva ezt az Esterházy-utalást mindig elengedtem a fülem mellett.

Kisiklód

Kisiklód

Később, még erdélyi ifjúkorom idején aztán az olykor nagykegyesen kiadott útlevél jóvoltából eljutottam csonka-Magyarhon nyugati végeire is, még Fertődre is. Na, ez igen, ez kastély, ez már Es(z)terház(a)! Ehhez képest, se Nagyiklódon, se Kisiklódon, ahol Deák János nevű ősöm gazdatisztkedhetett, semmi nincs. Nagyiklódom láttam gyerekkoromban valami kúria-féleséget (szerényebb kastélyt?), ahol a “kollektív” székelt. A kolhozok, téeszek nagy szeretettel ültek bele a főúri épületekbe mindenhol. Így aztán eldöntöttem, hogy biztosan nagyanyám rosszul emlékszik, semmiféle Esterházy nem létezhetett Iklódon, ennélfogva Deák János sem lehetett gazdatiszt az Esterházyaknál. Amúgy biztosan gazdatiszt volt, ha ez maradt meg róla, meg nem is volt szegény paraszt, hiszen súlyos aranyláncon függő arany zsebórájától szabadította meg a román (nagyanyám szerint móc) katona a falu határában, a 48-as szabadságharc leverésének idején, és evvel mentette meg a lányát a hadban szokásos martalóc erőszakolástól. Az erőszak elkerüléséhez néhány megjegyzés alant.

Mire odanőttünk, hogy ilyen történeteket is el lehetett nekünk mondani, már tudtuk jól, hogy átvonuló katonaság idején, legyen az 1849 vagy 1944 ősze, fiatal lányokat, asszonyokat rejteni kell, korommal rusnyának álcázni és ilyesmik, hogy elkerüljék a szexuálisan kiéhezett katonák általi meggyalázást. Nem mondtuk ki hangosan és nyilvános tereken, hogy az oroszok vagy hogy a románok meg pláné oláhok, de tudtuk. Értettem tehát én is, miért mondta a román katona (oficér?) – és ezt nagyanyám mindig eredetiben, románul idézte a mesélésben -, hogy Bătrâne, las’ că mie-mi stă mai bine cu ceasu’ ăla… [Te, öreg, hozzám jobban illik az az óra] miközben a serdülő leánkát mustrálgatta, és miért hogy ama Deák öregapám szó nélkül átadta neki az aranyórát. Cserébe a lánya, azaz ükanyám tisztességéért. Később ez a Zsuzsánna ment aztán férjhez egy szamosújvári örményektől származó Görög Emmánuel nevű földbirtokoshoz Kisiklódon. (Az biztos örmény volt, szülei, és ezek az én szépszüleim, Görög – ez vélhetően a Horom elmagyarosított változata – ill. Szenkovits névre hallgattak.)

Kádár József Szolnok-Doboka monográfiája szerint (1901):

Kisiklód (rom. Iclozel) [forrás]

Lakossága 1831-ben 284.
1857-ben 312 lakosból 7 örmény kath., 231 gör. kath. 1 gör. kel., 72 ev. ref., 1 unitárius. Házak száma 72.

Nagyiklód [forrás]

A már kihalt Iklódi s Toldalagi család ősi fészke. Egykor népes magyar község, ma öt magyar földbirtokos lakik benne. 1750-ben ide telepedett zsidóság utódain kivül oláhok lakják. Az izraeliták kereskedők (szatócs), korcsmárosok s iparosok; a nagy rész őstermelésből és fuvarozásból él. Épületeik: kő, vályog és patics, túlnyomóan szalmafedelüek, de van nádas és zsendelyes is.
Hadi útba esvén, sok pusztitásnak volt kitéve.

A magyarság kipusztulásával az unitár. ekklézsia megszünt.

A templomot, melyért a ref. egyház is perelt, elfoglalta az Eszterházy család s lakást épitett felibe.
Gör. kath. egyházközség temploma 1837-ben fa, jelenleg kő. Pártfogója volt a gróf Eszterházy család. Ascensionem D. N. I. Chr. Tiszteletére 1791-ben szenteltetett föl. Anyakönyvet 1824 óta vezet.

Szülöttei közül nevezetes a többek közt N.-Iklódi Toldalagi Mihály a naplóíró és követ 1619-ben. Gr. Eszterházy Kálmán (galánthai, országgyülési képviselő), a Dénes és gr. Haller Czeczil fia, 1830 jun. 7-én született.

1837-ben Kis-Iklóddal együtt 1181 lakossal, házak száma 118.
1857-ben 1120 lakosból 23 róm. kath., 13 örm. kath., 797 gör. kath., 6 gör. keleti, 59 ev. ref., 222 zsidó, házak száma 170.

1891-ben 1172 lakosból 18 róm. kath. 921 gör. kath., 7 gör. keleti, 38 ev. ref., 1 unitárius, 183 izraelita, 4 örm. kath.

Volt tehát Esterházy a faluban, tágabban a községben, és voltak örmények is. De addig nem jutott eszembe hogy utánanézzek, amíg Péter, az író, a Harmonia Caelestisben egyszercsak azt mondja (egy zárójelben, a 167. Oldalon, vagy másképpen, a 173. mondatban), hogy

(Be is következett: édesapám gyermekei törvénytelen gyermekként jöttek a világra, és nem édesapám, hanem az ő Kálmán bátyja volt az, ki aztán élete resztjét az árvák életének rendbehozásának szentelte. Tudniillik édesapám közben meghalt. Kálmán bácsi egészen más fából volt faragva, mint apám. A nagyszebeni első megrohanás alkalmával – Bem-hadjárat, Mátyás-huszárok – egy ágyúgolyó jobb könyökét elhordta, karját a csatatéren amputálták, az elhamarkodott műtétet Marosvásárhelyt ismételni kellett; jobb kezével aztán príma tájképeket festett és ugyanezen kézzel történelmi és földrajzi tanulmányokat írt, miközben felesége, Bethlen Paulin – ki nagyon Bethlen volt, négy nagyszülejéből három Bethlen – az amatőrnél jobb költő. A papa a Kálmán bácsin keresztül került a mama bűvkörébe, mert akkor a Kálmán bácsi volt a színház intendánsa. Kálmán bácsi nem kedvelte a mamát, mert nem kedvelte a problémákat, és a mama probléma volt, az még nagyobb probléma, ha a gyerekeknek a törvénytelenség bélyegét kell hordaniuk, mert ez akkoriban minden dokumentumba bekerült, és például nem lehetett katonatiszt etc., ezért nem kedvelte a papát sem, aki csak nevetgélt a házasulási biztatásokra, és Kálmán bácsit is a pünkösd-szöveggel etette; a grófi cím árvákra való kiterjesztését nem sikerült elérnie, de Ferenc József elébb legitimálta őket, per gratia Principis, majd nemessé tevé őket, allerhöchste Gnadenakt, kisiklódi, itt édesapám neve következik, névvel, mert Kisiklódot rájuk íratta a bácsi; az egész magyar történelemben ez az egyetlen nemesség-adomány, amellyel nem járt címer, tudniilik a Hofmarschallamt a családi címert akarta adni nekik, az úgynevezett „bar sinisterrel”, egy balról jobbra rézsútosan futó fekete vágás, ami a birodalmi heraldikában a törvénytelen leszármazás jele, amit Kálmán bácsi nem fogadott el.)

Nosza! A családfa szerint az 1830-ban Iklódon született Kálmán gróf öccsének, azaz Gézának (Kolozsvár, 1838.3.31 – Kolozsvár, 1897.5.30) voltak törvénytelen gyermekei, Sándor (sz.1863, de csak hétéves korában, 1870-ben törvényesítették) és László (sz. 1867 előtt, csak ennyit tudunk; és akkor pedig nem kell csodálkozni, ha a magunk kevésbé előkelő, kevésbé dokumentált köznépi családjában olykor nem tudjuk pontosan, ki mikor született, hiszen erről a grófi zabigyerekről még a gothai almanach sem tudja a pontos születése évét és napját, úgy látszik ez már az iklódisággal jár, merthogy ennek a Lászlónak az a hivatalos előneve, hogy kis-iklódi, és a gyerekeiről sincsenek pontos adatok), és ezeket a fiakat Géza gróf a regényben is emlegetett Tótpataki Róza nevű színházi “delnővel” nemzette, akit halála napján vett feleségül. (A huszadik században aztán Kisiklódon is született két színésznő, de ők egy másik történet szereplői.) Itt aztán drámai fordulatot vett a kíváncsi kutatás, kutakodás, hiszen még a színpad környékén olykor(?) szokásos szabadosabb szerelmi viszonyulások ismeretében, hogy ne mondjam tapasztalatával is sokkírozó eredmény, hogy Kolozsvárott, ahol én is meg Géza gróf is születtünk, és alliteráció nélkül szerettünk színésznőt, a dokumentumok szerint valóban volt akkoriban egy Tóth-Pataki Róza nevű színész(del)nője (1842—1909) a színháznak, aki elvben lehetett is a fentebb szóbanforgó Sándor és László anyja… ámde a házsongárdi sírkövek tanúsága szerint ő a hírneves E. Kovács Gyula (1839—1899) színésznek, Hamlet, Lear, Bánk és az első magyar Faust alakítójának, kit szavalás közben ért a halál, nos, őnekije volt felesége. Géza, a gróf 1897-ben halt meg, a színész E. Kovács pedig 1899-ben.

Létezhet, hogy a házassága napján már meg is özvegyült delnő csupán ezután lett a hősszínész neje? De akkor ki az a Pataki Róza nevű színésznő, kivel állítólag 1866-ban házasságot köt Kolozsváron az utána Pestre távozó aktor? Vagy a házasságkötés idején már megvolt mindkét – illegitim – Esterházy-gyermek? És E. Kovács ennek ellenére vagy ezzel, ezekkel együtt? Az a korábban beidézett szöveg olyan, minta ennek a kis-iklódi László főjegyzőnek a szintén László nevű fia mesélné, de erről a Lászlóról, a másodikról, még annyit sem tudunk, mint az apjáról. Se születést, se halálozást, se semmit. Az anyja Sós Gizella volt, de az nem rokonom, tudniillik, a sokat emlegetett Deák Zsuzsánna egyik fia, aki aztán dédapám lesz Görög Emmánuel II néven, egy Moldován Irma nevű nőt vett el feleségül, akinek az anyja alsóilosvai Soós Berta volt, de ezek másfajta Soósok voltak, no meg soha senki nem dicsekedett a familíában, hogy efféle rokonságban állnánk, úgyhogy ez most tárgytalan.

És mi van, ha a regényíró Péter nem megbízható krónikás? Vagy szépíróként nem is akar krónikát írni, hanem, mint errefelé osztályozzák a polcon a könyveket, fikciót alkot, akkor mi van? Merthogy létezik egy minisztertanácsi jegyzőkönyv 1911-ből(!), amely szerint a március elsejei 5. ülés 70-ik pontja így szól: Javaslat nemesség és a kisiklódi előnév adományozására Dr. Esterházy László kolozsvári főjegyző részére. Akkor ez most melyik László? Ugyanis ennek a kis-iklódi E. Lászlónak is volt egy László nevű fia, igaz, arról sem tud semmit a híres-neves almanach. De másrészt, mert kell lennie egy másrésztnek, amikor lehetőségeket latolgat az ember, szóval a Péter regényében megdalolt gondviselő Kálmán báty elélt 1916-ig, ergo 11-ben, illetve előtte, még kijárhatta Ferencjóskánál azt a kis-iklódi predikátumot, ha már ő adta a hozzávaló birtokot.

Tehát kiderült, hogy nagyanyám mégsem beszélt hülyeségeket, amikor az Esterházyakat emlegette. De az első bekezdésben nagy lendülettel emlegetett zsellérekről, sőt, horribile dictu, román jobbágy-ivadékról most nem lesz szó, pedig ő az egyik legtitokzatosabb személy a felmenők közt: árván Kisiklódra jött (Magyarszarvaskendről, mert honnan máshonnan jöhetne egy román, ha nem egy ilyen szépnevű faluból), felnőtt, felnevelték reformátusok, konfirmált szépen, majd elvette dédnagyanyámat, akiről a nem-nagyanyám mesélt, és én is ismertem, majd elment a Nagy Háborúba, és soha többet nem látta senki. Az a baj, hogy most nem fér ide*.

Még két alkalommal keresztezte egy-egy Esterházy az életem útját. Vagy én az övéket. Mai Napilapos koromban egyszer a szerkesztőm adott egy telefonszámot, hogy hívnám fel Esterházy Pétert egy rövid interjúra: a lap 3-ik oldalán minden nap volt egy 3-4 rövid kérdés-felelet interjú, ezt általában valamilyen aktuális téma kapcsán készítettük. Felhívtam, ő vette fel, mondtam neki ki vagyok – bemondtam, hogy én vagyok a magyar törzsszövetség harmadik legfőbb méltósága, ez volt az álnevem -, de szeme sem rebbent, ezt éreztem a telefonból is, és udvariasan magázódva lefolytattuk az interjút. Abban az időben, a nagy rendszerváltásos lendületben, mindenki tegeződött értelmiségi körökben (de nem azért, mint a csecsenek, hogy nem lett volna magázódó forma a nyelvben, mert volt, sőt, bonyolultan sok ilyen van nekünk), de ő nem. Elegánsan távolságtartó és udvarias magázódás, amint egy gróftól azt elvárja az ember.

Aztán később, az ezredforduló táján, amikor átautóztam Kanadát oda-vissza, valahol a nagy Saskatchewan-i prérin ott volt egy hely (a világ legnagyobb kálisó bányájának otthona, mondhatni kálivilágfőváros), és úgy hívják hogy Esterhazy. Ez az Esterhazy már rég halott, és állítólag nem is igazi. Packh János néven született, mondják, s aztán egy napon rájött, hogy ő Esterházy-ivadék. Mit mondjak? Láttam a magyarországi katolikus egyház anyakönyveinek digitalizált archívumában, hogy 1863-ban Kolozsváron egy bizonyos Tóth-Pataki X (sic) nevű egyént, a Tóth-Pataki Róza gyermekét megkeresztelték, gondolom, ez ugyanaz, akit majd hét év múlva 1870-ben legimitáltak Esterházy Sándor néven. Mert apja nevét ott még fel nem tüntették. Így nézvést, akár ez a Packh egyén is lehetett egy liaison eredménye, ám az E. familía mindig tagadta. Nem ki, csak úgy el nem ismerőleg. Ez a derék hazánkfia aztán felcsapott a kanadai kormány ágensének, és az 1880-as években odatoborzott magyar családokat, akikkel megalapították (a kanadai) Kaposvárt. Később még sokan megtelepedtek arrafelé, és 1905-ben elnevezték Esterhazynak. Mikor nyugat felé autókáztam a prérin, megálltam ott, megnéztem a kaposvári templomot, ma múzeum, löncsöltem egyet a helyi vendéglőben, ahol rögtön mondták, kit kell felhívni ott helyben, hogy kinyissák nekem, a távolról jött magyarnak a múzeumot. Úgyszólván, a városka Esterhazy, de az alapítója ejsze nem a vót.

Apám, a Görög Zsuzsanna fia, nem sokat mesélt. Kisiklódról nem. Ott mások mondtak róla történeteket. Aztán meghalt hasnyálmirigyrákban. Most olvasom, ahogy ezeket írom, és bogarászom a netet, hogy Esterházy Péter is evvel küszköd. Szar.


Ezt körülbelül 2015 táján írhattam: az írót 2016 nyarán elvitte a hasnyálmirigyrák. Erről aztán – megkésve – ugyanazon év decemberében írtam valahonnan Jamaikából. (lásd az előző bejegyzést). Most pedig angol nyelvű emlékiratözönömet szerkesztgetve bukkant elő abban ez a magyarul írt szöveg. Lehet, hogy akkor, a megírás idején azt terveztem, hogy lefordítom angolra? Még az is lehet.

* Az “eltűnt” dédapámra, a bécsi Hadtörténeti levéltár jóvoltából rábukkantam a minap: Ungváron halt meg 1918-ben egy katonai kórházban. Ott is temették el. Helyi források szerint a szovjetek beépítették az egykori temető helyét…

Megosztom