Feljegyzések az üvegkalickából #005

Ali. Folytatás.

Na, Alit nem is Alinak hívják, illetve ez neki a családneve, a másik bonyolult. Alit azóta is faggatom, valahányszor megérkezem éjféltájt leváltandó őt. Most már hozott be nekem mindenféle újságokat is, amikben megjelentek írásai, persze semmit nem tudok elolvasni, mert mind vagy pandzsábul vagy urdu nyelven íródott. (Lehet olyat mondani, hogy urduul?)

Néha úgy tűnik, zavarosak az elképzelései (tényleg a közép-ázsiai sztyeppékre árasztaná a népfelesleget). De az is lehet, hogy csak másképpen gondolkozik, mint mi. Időnként rajtakapom magam, hogy beleesek én is azokba a hibákba, amelyekről beszélni szoktam, amikor a „cross-cultural communication” okításokat tartottam volt.

A nyugati gondolkodás – és ilyen szempontból mi is annak vagyunk részei – a felvilágosodás óta csak és kizárólag a szillogizmuson, ok-okozati logikán és hasonlókon alapuló „rációt” tudja elfogadni, mint egyetlen érvényes modellt. Minden más számunkra úgymond zavaros. Mi csak kizárólagos igazságokban vagyunk hajlandók gondolkodni: ha X tétel igaz, akkor az ellenkezője hamis. A hoztam is, meg nem is szegényleány logika a gyerekmesék birodalmába lett száműzve.
Bár kétségtelen, ettől Ali még lehet zavaros abbéli igykezetében, hogy jól-rosszul megemésztett nyugati kategóriákat (pl. nemzet) alkalmazzon egy más törésvonalak mentén tagolt társadalomra, s ugyanakkor muszlimsága nem zárja ki, hogy Maot nagy vezérnek tekintse. Bár kár, hogy kommunista volt.

Ali, az előző váltótársaimhoz képest, legalább színes személyiség.
A legelső, akivel összehozott a sors, még az eredeti, igazi üvegkalickában, egy hatalmas, százvalahány kilós kövér fiatalember volt. Mindenki tudta róla, hogy mikor leoltja a villanyt a kalickában – „bántja a szememet a neonfény” jelszóval –, és ráadásul felteszi a sötét napszemüvegét az éjszaka kellős közepén… akkor ottan alvás lesz. Ami köztudottan szigorúan tilos a magunkfajta silbakoknak szolgálat alatt. Én nem is ezen csodálkoztam, hanem inkább azon, hogy egy életerős, egészséges fiatalember a huszas évei elején miért ül be efféle állásba. Hiszen ő itt született, nem a magunkfajta bevándorló agyrémeken megy keresztül… A lustaságán kívül semmi más indokot nem találtam. Arról viszont, mint később megtudtam, elhíresült.
őtőle kaptam a helyi „kiképzést” annak idején. Legalább is egy részét. Mert másnap folytatódott a nagykapunál, ahol a kamionok jártak be. Ott azt kellett megtanulni, hogy a hatféle nyomtatvány közül melyikre kell felírni a ki-bejáró szörnyetegeket. Rendszám, kabinszám, trélerszám. Plusz a plomba száma: barna, sárga, piros műanyag, exportra fém.

A nagykapunál viszont a hazudós kolléga vezetett be az „access control”-nak nevezett tudás rejtelmeibe. Hazudós kolléga nem volt teljesen buta ember, pl. jó érzékkel kiszimatolta, hogy valamilyen kelet-délkelet-európai akcentusom van, s aztán amikor elmeséltem, hogy én egy transzilván magyar vagyok, ki némi kerülővel ugyan, de idekerült… akkor elgondolkozva hümmögött: csak abban a három országban nem voltam még. Ausztria, Magyarország, Románia. Európa többi részét mind bejártam. Később megtudtam a főnökasszonytól, hogy életében nem járt Kanada határain kívül. De ezt a mesét nagy előszeretettel mondja, például a szerb váltótársat is elhülyítette.

A szerb lett az állandó váltásom, miután a tréningen átesve ott maradtam egyedül hétvégeken 12 órákra a kalickában. A szerb ember tipikusan úgy nézett ki, mint egy igazi balkáni – messziről akár bukaresti Miticának is vélhető. Otthon gépészmérnök volt, itt sértődött emigráns. Mai napig nem tud rendesen angolul, de nem akar szembenézni ezzel. (Jó, senki friss bevándorló nem tökéletes nyelvtudásban, s a felnőtt korukban érkezetteknek mindig is lesz akcentusuk, de azért legalább meg lehet próbálni helyesen beszélni…) Minden nap siránkozott legalább öt percet, hogy milyen „megalázó” e szörnyű helyen ennyi pénzért munkálkodni, de valahányszor ajánlottam neki valami mást – mindig talált kibúvót.

Nyár idején, mikor elkezdtem a kalickábajárást, még volt egy előző „szociológiai tanulmányom”: hétközben két napot delivery driver voltam. Ez olyan, mint a pizza-sofőr, csak én nem pizzát, hanem az itten ínyencségnek számító csirkeszárnyat és sertésbordát hordtam a főzni lusta kanadaiaknak… Szerbember minden egyes alkalommal megkérdezte, még csinálom-e, aztán felsóhajtott, hogy valami ilyesmi kellene neki is. Mikor abbahagytam, rögtön szóltam neki: ember, beajállak a helyemre, holnap kezdhetsz. Jaj, most a kipufogó… meg az öreg kocsi… még valamit meg kell javítani rajta… Azóta is ott szomorkodik a kalickában.