Feljegyzések az üvegkalickából #006

1:16 AM – ezt mutatja a laptop órája, és ez az írás igazi időpontja, ami alant áll, az csak azt jelzi majd, mikor jutottam internetközelbe.
Ami azt jelenti, egy és egynegyed órája kezdtem el vélhetően utolsó hetemet az üvegkalickában. Műszakkezdéskor, azaz éjfélkor kitört a hóvihar. Azóta is megállás nélkül sűrűn havazik, s vad széllökések emlékeztetnek arra, hogy a hó errefelé soha nem idill(i).
Negyed egykor kimentem körbejárni az épületet (mert műszak elején legalább egyszer nem árt megbizonyosodni, hogy minden rendben), és a kezdődő havazás miatt a parkoló bejáratát elzáró láncot is leszedtem: ha netán jönnek majd a hóekék… Az egész bejárás láncostúl alig volt tíz perc.
Szokás szerint a bejárat előtti kis felvezető járdán indulok el, aztán az úton balra fordulok (nyugatra), és majd ellenkező irányból érkezem vissza. Most is visszaértem, mondom, néhány perc múlva – és döbbentem néztem, hogy nem vezetnek nyomok kifelé az épületből! Lehet, hogy nem is innen indultam? Vagy ilyen hamar eltűnik, ami nyomot hagytunk?

Amikor 1999-ben a Kolozsvár-Budapest-Toronto-Vancouver útvonal utolsó állomására hurcolkodtam költözködésileg, a barátaim azzal tréfálkoztak, ha ilyen ütemben folytatom, nemsokára haza fogok érkezni Moldova (kelet) felől. (Milyen kár, hogy csecsenföldi, kaukázusi korszakom időben korábban volt, mert ha Vancouver után lett volna, a történet legalább háromnegyedre kikerekedne… a körbemenést illetően.)
És ha visszaérsz – akár kelet, akár nyugat felől – találsz-e még nyomokat? Hagytál-e nyomokat a hóban, a porban, az időben? Ha eléggé hiú vagy, reménykedsz, hogy legalább néhány emberben haloványan még él valaminek a lenyomata, mi egykor voltál. De vajon azonos vagyok-e azzal a képpel, mit – talán – kevesek megőriztek, s egyáltalán: akarok-e, akarsz-e szembesülni a múlt rétegeiben tűnedező nyomokkal? Vagy úgy van jól, mint ez a mai körbepatrulázás – mire visszaérsz, mindent betakart, elfedett a friss hó és a vihar. Az ókori görög bölcs szerint nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba… S a saját nyomainkba? Ha nem is belelépni még egyszer, de legalább megtalálni?

Persze, kérdés, kell-e ilyen gondolatokkal foglalkozni. Lehet, hogy csak vénülök, és állítólag ilyenkor gyakrabban jut az embernek eszébe az ifjúság címszó alatt elkövetett sok hülyeség (meg az örökkévalóság). Csárlidoktor barátom gyermekei ilyenkor azt mondják rólunk: na, apáék megint “doberdóznak”…

Kint még mindig zuhog a hó… Most már annak sincs rég nyoma, hogy visszaértem volna.

Azt hiszem, ezek a gombamód szaporodó blogok, webnaplók, személyes honlapok stb. mind-mind ebből a “nyomot hagyni az örökkévalóságnak” szándékból születnek. Csak az a vicces, hogy ha például Kaliforniában – ahol a transycan host-szervere van – beüt egy áramszünet, akkor eltűntem a cybertérből. Nyomtalanul.