Feljegyzések az üvegkalickából #007

Kedden reggel bedöglött a monitorom. Szokás szerint hazaérkezvén a silbakoskodásból bekapcsoltam a masinát – és a monitor azt mondta: nyekk. És sötét maradt. (Gyorsan kipróbáltam egy másik géppel is, vajon nem a videokártya halt-é meg, de ugyanazt csinálta a másik gépre kötve is.)
Így aztán kedd és szerda szinte nettelen telt. Estére sikerült megszervezni, hogy Ivánnal (ez nem az előző bejegyzések Andrassewje, hanem a fiam!) a kettőnket elválasztó táv felénél találkoztunk, és kaptam tőle egy piciny kis pindurka 14″-es monitort. De már nem volt időm felszerelni, mert kellett jönni az üvegkalickába. Majd ha innen hazamegyek, akkor következik a nagy kísérlet. (Ha ezt olvasod a blogban – akkor sikerült.)

(Sikerült, de csak most, csütörtök reggel-délelőtt érkeztem felrakni, amit az elmúlt éjszakákon írtam)

Egyébként is rossz hangulatúra sikeredett a nap: pár napja alkudoztam egy újabb laptopra, de reggel kiderült, nem tudunk megegyezni. Pedig következő munkahelyemhez ez “kötelező felszerelés”… Akkor aztán alvás helyett elrohantam körbenézni a piacon (shopping around, mondja az angol). Mély, ájulás-szerű álom után kábán ébredtem, s azóta is mindenféle bajom van.

Pedig Ali ma is lelkesen várt, külön térképet hozott be nekem, hogy tovább műveljen az egykori brit gyarmatbirodalom romjain épült országok történetéről. Tényeket illető tudása tényleg óriási (bár néha egy-egy tételét nem ártana ellenőrizni!). Csak nem szabad hagyni, hogy a saját következtetéseit, elméleteit adja elő – noha azok sem tanulságok nélküliek.
Ali az egykori “Harappan Empire” utódának tekinti Pakisztánt – ezekkel mindig bajban vagyok, reggel utána kellene nézni, mi ennek a magyar neve (vagy legalább is hogyan írják helyesen magyarul). Ez a “birodalom” a Mohandzsaro-kultúra néven emlegetett őskori képződmény területén létezett. A Mohandzsarot (valaki nézze már meg, hogy írják magyarul!) a paleo-indo-európai nyelv kapcsán, és az indo-európai őstörzsek vándorlása kapcsán szokták emlegetni, de angolosan Mohenjo Daro formában.

[   Modern archaeology allows us to suppose that in ancient times settlers  
usually came to India from the north, via Iran and Afghanistan. That was
the way the first civilization appeared here, in the Indus Valley, nowadays
known as Harappan or the Mohenjo-Daro culture. It existed for five or six
centuries, created powerful city-states and wonderful monuments, and then
died out completely due to reasons still unknown.
– az idézet arról a weboldalról van, amelyik alján térkép mutatja, hol is lehetett Mohenjo-Daro]

Alinak a legjobbak az odavetett megjegyzései. Azokból néha jobb történetek kerekednek ki, mint amikkel felkészülten vár.
Ali szerint a Pandzsáb – perzsa eredetű kifejezés, és öt vizet jelent, s rögtön mutatja is az Indussal párhuzamosan futó másik négy folyót, s állítólag még a muszlim hódítás előtti időkben, a perzsa birodalom idején kapta a nevét. Ali térképén különben csak halványan – s akkor is csak a magamfajta hitetlen tudatlannak – szerepelnek a mai országhatár-vonalak. Legélesebben, persze, a Harappan Empire van feltüntetve, s annak keleti határa semmiképpen nem esik egybe a mai indiai-pakisztáni határral. Nem is eshet, mivel nem csak Kasmír, de Pandzsáb is ketté van ma vágva 1947 óta, fele ide, fele oda.

Pandzsáb meg környéke különben a szikhek hazája is. Kérdem tőle, mik/kik azok. Hát egy kicsi hinduizmus, egy kis iszlám, egy kis buddhizmus, meg az, meg az – ebből lett a vallásuk, mondja. De eredetileg nem vallás volt, hanem egy szervezet, amelyik azzal a céllal jött létre, hogy a vallásilag megosztott, de azonos nyelvet beszélők között közvetítsen. (Ez lenne a hindi, aminek a mai muzulmán változata az urdu, Pakisztán hivatalos nyelve – erről már írtam korábban.)

Aztán Kasmírról azt mondja nagy hirtelen: van ott egy város, Srinagar, ahol a helybeli buddhisták nagy tiszteletben tartanak egy sírt, mert hagyományaik szerint ott van eltemetve Jézus. Ezt külön nekem szánja “csemegének”, hiszen – te, keresztény vagy, ugye?, kérdezte több ízben is. A történet szerinte így szól: amikor keresztre feszítették, épp valamilyen zsidó ünnep közelgett, és az ünnep idejére nem hagyhatták a kereszten (valamilyen vallási regula ezt tiltotta), így levették, de még nem volt halott. A tanítványok s a hozzá közel álló néhány asszony gyógyították, kezén a sebhelyeket balzsamokkal kenegették, s aztán a további üldözés elől keletre indult, így érkezett el Indiába. (Nem mondom neki, mert nem akarom elterelni a gondolatait, hogy néhányan felvetették már azt a hipotézist, miszerint Jézus esetleg az evangéliumi beszámolókból hiányzó években – nagyjából 12 és 30 éves kora között – esetleg járt Keleten…) De ami még furcsább: azt mondja Ali, hogy a buddhisták “várták”, mert Buddha halála előtt figyelmeztette őket, hogy jön majd nyugatról egy másik nagy tanítómester… (Persze, Ali nem buddhista, talán azokat kellene megkérdezni. Egyre inkább kedvem lenne körülnézni a világnak azon a részén! Bár, ha már itt tartok, az ethiópiai úm. keresztények közé is elmennék…)

[Az utazási terveimnek csupán három akadálya van, mondaná Montecuccolli…]

Ali megint emlegette, hogy ő mennyire más, megértőbb, mert maga is kisebbségi (shíita egy szunni országban). Na, ezt én is ismerem, mondtam nagy “örvendezve”, hogy végre valamiben én sem maradok le: én románok közé születtem, de magyar vagyok. De ők is keresztények, nem? – értetlenkedett Ali, akinek országában annyi sok nyelvet beszélnek, s maga is folyékony pandzsábi, urdu, angol… Persze, de nálunk Kelet-Európában a nagy elválasztó vonalak nem a vallás mentén vannak, hanem a nyelvek miatt, próbálom magyarázni.
Szerencsém, hogy nem néz a magammal hozott újságra, ahol a külföld rész(leg) címoldalán Biljana Pavsic(s) néz ránk. Akkor éppen Boszniában (pontosabban, a hírhedt Boszniai Szerb Köztársaságban) dolgoztam, amikor a “szalonképtelen” Radovan Karadzsics helyett ő került a Republika Srpska elnöki székébe. A sok “tojásfejű” nyugati (egghead-nek hívják errefelé a nagyokosokat…) akkor nagyon heppi volt, hogy milyen kiváló megoldást talált. A mai hír az, hogy Hágában vallomást tett – emberiség elleni bűnöket bevallván. A boszniai titkárnőm, aki a háború előtt egy szarajevói tudományos intézetben dolgozott, ismerte személyesen a szóbanforgó hölgyet. ő már akkor mondta, hogy ez egy “kemény asszony”. Természetesen, ő dícséretnek szánta… (Na jó, ő Karadzsicst is hazafinak tartotta. De ezen nem vitatkoztunk, inkább szeretkeztünk.)

Szóval, ezt nehéz lenne Alinak nyelvi alapon kimagyarázni, hiszen akármit is terjesztenek manapság a nyelvtudósokká (is) vedlett politikusok – emlékezzünk, Sztálin elvtárs is értekezett a nyelvtudományról, meg is nyomorította évtizedekre a szovjet lingvisztikát! -, egy nyelvet beszéltek és beszélnek a balkáni sokoldalú gyilkosok mind. (Manapság humanitár berkekben [oda is betört a P.C., a politically correct] lehet olyan álláshirdetést látni, miszerint kérik a Bosnian, Croatian and Serbian “nyelvek” ismeretét. Apropó hirdetés, mivel Rigómezőt ki Koszovónak, ki Koszovának mondja – valamelyik pihent agy kitalálta, hogy Kosov@-nak írják az efféle hirdetésekben, s hullakomolyan meg is indokolják, hogy ezzel mintegy megoldották a semlegesség és pártatlanság nagy problémáját, hiszen mindkét betű ott van, a nagy O-ban benne az a…)
De Ali észbe kap, hogy késő van, így nem kell az “én térségemben” zajlott vallásháborút elemeznem.

——
A szerbek is törökkávénak nevezik azt, amit kis ibrikben főznek – turkska kafa. Továbbá legalább oly vehemenciával, ahogyan mi oláhozunk, illetve a románok bozgoroznak, a szerbek (s horvátok, persze) “törököknek” hívják a boszánácokat. Turki! Namármostankérlekszépen, a háború nyomán, mert hogy annyira, de annyira utálnak mindent, mi törökös, elkezdték ‘srpska kafa’ néven emlegetni a feketelevest, és a Republika Srpska vendéglőiben igaz hazafi csak tör… khm… szerb kávét kért.

Jebiga.