Hétköznapi gerontológia

Nem jó megöregedni. Ez arról jutott eszembe a minap – épp Kanada nemzeti ünnepén -, hogy az általam strázsált hotel előtt egyszercsak kisebb csoportosulás támadt: jótét lelkek próbáltak segíteni egy kedves, fehérhajú nénin, aki nem tudta, hogy ő kicsoda és hol lakik. Nem, nem afféle „bum” – utcai csavargó kinézete volt. Szépen, mondhatnám, ünnepien fel volt öltözve (ami kanadaiaknál inkább csak az idősebb generációra jellemző), mint aki a gyönyörű napsütésben kis sétára indult, megnézni az ünnepi rendezvények valamelyikét. Kedves, mosolygós, őszhajú néni, amolyan közép-, felsőközép-osztálybéli nagymama idillt sugározva… csak éppen totál memóriazavarral. Jött mentő, rendőr, mindenki, szerencsére kedvező fordulattal zárult az ügy: valahonnan egy szomszédja is előbukkant, és gondjaiba vette. (Ha nem így esik, bizony elvitték volna valami kórházi elfekvőbe a mentők, míg ki nem derül a személyazonossága… ez a szabál.)

Ilyeneket látva, az embert önkéntelen elfogja a rettegés. Egyrészt idősebb családtagjaira gondol, és eszébe jut saját anyai nagyapja, aki élete végén alig vagy nehezen ismerte már fel, aztán a következő lépésben önmagáról vizonál eljövendő rémképeket… Jaj ne, csak ezt ne! Inkább a ménkű, a villamos, a hajókötél (üssön el) – mormolja magában, miközben tudva-tudja, ez nem kívánságműsor. És azt is, hogyt az ún. civilizált világban egyre öregebbek vagyunk, egyre kevesebb a gyermek, egyre több „varázsszerrel” hosszabbítjuk mesterségesen az életünk (állítólag ez vívmány…) – következésképp egyre többünknek van esélye efféle kétlábon járó vegetálóvá válni.

Közben olvasom, s ez is elöregedés téma, hogy Izraelben ketyeg a demográfiai bomba: 2015-re több lesz a területén az arab, mint zsidó. Lásd: nyugati kultúrkör kevés gyereke, elöregedés stb… Állítólag az érintettek nem nagyon akarnak odafigyelni erre a tényre.

Évekkel ezelőtt, amikor Boszniában dolgoztam a háborús pusztítások újjáépítésén mint szereteszolga, egyszer együtt vacsoráztam egy igen értelmes szarajevói szerb mérnökkel, Rankoval. Ekkor már nem Szarajevóban élt, hanem a Republika Srpska nevű fantomállam területén. Persze, hogy a háborúról, okairól is mindig szó esett, ám az unalomig ismételt történelmi okok és mindenféle egyebek mellett Ranko új teóriával lepett meg:
– Tudod mi volt a baj? Az, hogy a vén Alija Izetbegovics lett a muzulmán párt elnöke az első választáson. Volt egy jóval fiatalabb ellenfele, ha az győz, nem lett volna háború! Mert a fiatalabb, mint ereje teljében levő férfi tudta, hogy a bosnyákok (azaz a muzulmán lakosok) „farkukkal” is legyőzhetik a többieket: a szerbekhez és a horvátokhoz képest hihetetlen iramban szaporodnak. Alija viszont ezt a „fegyvert” már tudta bevetni, ráadásul kevesebb ideje volt hátra, így hát a fegyvereké lett a szó…

Hetvenen túl levő barátom azt mondta a minap, bizonyos kor felett az embereket el kellene tiltani a közszerepléstől.
Továbbá valaki egyszer azzal tréfálkozott, hogy a politikusokat fontos döntések előtt arra kellene kötelezni, hogy az Alija által már elfeledett „fegyvert” rendeltetésszerűen használják, azaz kiadósat szexeljenek – így talán derűsebb színben látnák a világot, és békésebb döntésekre lennének hajlamosak… Így nézvést egészen értelmes imént emlegetett barátom javaslata. Ha már nem áll fel, tessék nyugalomba vonulni, ne a más farkával verni a csalánt… a történelembe bevonulandó.

Ezt a brčkoi iskolát építettük újjá Rankoval…