Kirgiz(ka)

A Caféval való babrálás általában unalmas, időrabló, néha bosszantó. Van úgy, hogy itt estefelé, amikor az (európai) olvasók zöme vélhetően alszik, valami kis módosítást próbálok a szkriptben, s aztán ha megjelenik a rettegett „Fatal error: Cannot …” – és mondja, mit nem tud csinálni, akkor gyorsan visszamentek mindent az eredetire, miközben reménykedem, hogy éppen akkor nem nézett oda senki.

Na, de ma vidámabb matatás volt. Találtam egy orosznyelvű kirgiz hetilapban egy képes híradást a helybéli női börtönben rendezett szépségversenyről – rögtön meg is szemléztem (de azóta az a weblap eltűnt…). És a kirgiz lányok fotóit látva óhatatlanul eszembe jutott egy valódi „kirgizka” is. Még előző életemből. Balkáni tájakon hányódtam, amikor ártatlanul betévedtem egy kocsmába. Bárba? Emlékszem, minden ital – sör, bor, pálinka, szódavíz – 5 DM-be került. Könnyű dolga volt a pultosnak a számolással. Szóval, ott üldögéltem a félhomályban, amikor odalépett az asztalomhoz egy hiányos öltözetű hölgy, kérdezvén nem óhajtok-é női társaságot. Óhajtottam. Hallván, hogy ő is töri a helyi nyelvet, kérdeztem honnét való. Moldovánka volt a lelkem – és kissé elhízott. (Legalább is az én gusztusomnak.) Orosz és román keverékkel egész jól elcsevegtünk (volna), rendeltem neki itókát is, de aztán figyelmeztetett, hogy nem vesztegetheti itt üldögélve velem az egész estét hiába, úgyhogy döntésre lettem felszólítva. Látván, hogy nem lelkesedek az ötletért, mondta, hogy nemcsak ő jöhet szóba, hanem az egész erre szakosodott női személyzet. Hadd lám őket! – gerjedt fel bennem az egykori műítész, dáváj…

Erre aztán előparancsolta az éppen munkátlan ténfergő lányokat: oroszokat, ukránokat, moldovánokat. Szerencsére poliglott ember vagyok, mindenkivel szót tudtam váltani 🙂 Ennek aztán úgy megörültek a lányok (hogy van ki érti a nyelvet!), hogy egyből ellepték az asztal körül félkörben futó díványt, és mindenik mesélte az élete bajait. Legfőbb bajuk az volt, hogy többnyire „nyugati munka” címszó alatt csalták őket el hazulról, itt aztán elvették útlevelüket, és le kellett dolgozniuk a strici/bártulajdonos által fizetett vételárat. Ilyen történeteket még korábbi újságírókoromból ismertem, a bólogatáson túl nem sokat tudtam mondani nekik. De azért pátyolgattam a lelküket.

Hanem egyszercsak a terem túlsó végén feltűnt egy nem szokványos alak. A többiekhez képest szembeszökően csinos, elegáns tartás, érdekes vonások. ő volt a kirgiz. Ázsiai ferdeszem, más tónusú bőr, s tartás azért, mert korábban balett táncos volt. Ezeket később tudtam meg, mikor már beszédbe elegyedtünk. A nevére is emlékszem, de lényegtelen, mert – mint annyi más szakmában – itt is mindenki „művésznevet” használ(t). Szóval, a kirgizka szép volt, és nem a lelkét akartam pátyolgatni…
Mellesleg az úgymond szerződésideje lejáróban volt, és napokon belül remélte a szabadulását. Sőt, majdnem úgy adódott, hogy elfuvarozom a legközelebbi világvárosig, ahonnan majd hazarepülhet, de aztán az én utam elmaradt, így – remélem – más úton-módon, de hazakerült. Azért remélem, mert megkedveltem.

Amióta megvan a weboldalamon a Szépek és kurvák c. fejezet, mindig arra készültem, hogy meg kellene írni a Kirgizka történetét. (Kirgizkának én neveztem – magamban – mert egyszerűbb volt, mint a neve.) Perdita-romantika – mondta a művelt stuttgarti orvosbarátom, amikor, sok borok közepette, kurva-történetekkel traktáltam ottjártamkor. Mikor ő járt itt nálam Kanadában télen, felmentünk északra kutyaszánozni, és jól fejre estem. Hát ilyen ez.