Legyen ukrán Trianon?

Furcsa érvet hozott fel egy rokonom a fészbukon: mivel az akkori nagyhatalmak a magyarok feje fölött döntöttek Trianonban az ország feldarabolásáról, aminek következtében én is, meg a rokon is „határon túlra” kerültünk, most nekünk nem kell(ene) tiltakozni az ellen, ha az ukránok feje fölött akarnak „békét” rendezni a mostani erősebbik kutyák. Mert ha velünk megtörténhetett és megtörtént, akkor hadd történjen velük is, igaz? (Să moară capra vecinului? Mint az elbalkánosodás gyönyerűszép bizonyítéka…)

Hogy a fiatal ukrán állam gyakorta hibát hibára halmozott, és nyelvi identitásának megőrzése végett olykor a csecsemőt is kiöntötte a fürdővízzel? Értsd: az orosz befolyás távoltartására hozott intézkedések, sajnos a többi kisebbség hátán is csattantak, s joggal érezhették mind a magyar, mind a román nemzetiségű ukrán állampolgárok, hogy az ő nyelvi jogaikat is nyirbálja a rendszer. Igaz, és ezt azért érdemes megemlíteni, mert mind a romániai, mind a magyarországi „nemzetvédő” hangoskodók evvel szokták magyarázni (indokolni?) ukrán-ellenes kirohanásaikat. Minden, amit ezen túlmenően érvként próbálnak felhozni, az nem egyéb, mint az orosz nagybirodalmi propagandának a hazai bunkóságra átszabott változata.

Sokszor elgondolkoztam azon, vajon a máskülönben normális emberek, mint például az említett igen okos és nagyvilágban járatos rokonom, végig gondolták-e saját gondolatmenetük következményeit? Vagy megálltak, megállnak félúton?

Hiszen, amennyiben következetesen végigvisszük azt a gondolatmenetet, hogy a megtámadott ukránok a „hibásak” a háborúért, akkor ebből az következik, hogy az agresszív nagybirodalmi álmokat nyíltan szövögető Kreml a közmondásos jófiú. Az a nagyorosz birodalmi eszme, amely a több évszázados mongol uralom kegyetlenségének (sőt, bizonyos állami és nyelvi struktúráinak) átvételével alapozta meg létét, és mai napig úgy gondolkozik, hogy az egyén, az egyéni jogok – amikre mellesleg mi erdélyi kisebbségiek is oly gyakorta hivatkozunk, joggal, ha a többség a nyakunkra hág! – hogy azok a jogok nem számítanak, mindenki feláldozható a végső (birodalmi) győzelemért. Az alattvalók élete nem tényező, ha kell milliókat küld ez a birodalom a halálba kvázi-messianisztikus elhivatottságának gőgjében. Ez az orosz birodalom verte le 1848-at, 1956-ot, 1968-at, hogy csak a magunk kis kelet-európai vidékén nézzünk körül. Ez az eszme osztotta fel Lengyelországot is több ízben, úgy, hogy a lengyel államiság megszűnt, de náluk legalább megmaradt az emléke, s nem dőlnek be a putyini propagandának.

Minden ukrán-ellenes szólam, minden olyan megnyilvánulás, ami az áldozatot hibáztatja, elvileg az orosz agressziót támogatja. Ezen nincs mit, ezt nem lehet, szépítgetni! Ezt tudják a finnek, a balti államok, a lengyelek, s minden normális európai politikus. Lehet, sőt kell is háborogni a brüsszeli bürokraták banánhajlatot szabályozni akaró túlkapásain, s efféle hülyeségein, de ma nincs alternatíva, valós alternatíva az Európai Unión és a NATO-n kívül. Putyin nem ad agrártámogatást fiatal gazdálkodóknak, mint az EU, ezt még a rokonom is tudja…

És egy pillanatra vissza a trianoni hivatkozásra. Hogy vajon emlékszem-e arra, mi történt ott, ahol, rokonom szerint elfogadták „az életunt angol uriember lázálmait”. Nem tudom, kire gondol, de nem is ez a lényeg. A tények kedvéért el kell mondanom, hogy elég sok kordokumentumot, elemzést, visszaemlékezést stb. olvastam el az elmúlt évtizedekben, most is gyorsan odanyúltam, és leemeltem a polcról Margaret MacMillan könyvét (Paris 1919. Six months that changed the wold. 2003), és belelapoztam az Erdélyről szóló oldalakba, emlékezetemet felfrissítendő. És bizony ott van minden, nagyon tárgyilagosan elemezve mindaz, amit több mint száz éve nem vagyunk képesek feldolgozni, így egy sérült nemzeti pszichét dédelgetünk reménytelenül. És ott vannak a vérlázító „apróságok” meg a kis-Antant gyalázatos húzásai, amiknek köszönhetően aztán a „Négyek Tanácsa” – Woodrow Wilson (USA), David Lloyd George (Nagy-Britannia), Georges Clemenceau (Franciaország) és Vittorio Orlando (Olaszország) – belefáradt az egészbe, és mivel nem ismerték, nem is érdekelte őket a főellenség, Németországon túli területek népeinek sirámai. Az amerikaiak és az angolok hazamentek, az olaszokat csak az érdekelte, nem legyen ismét monarchia vagy valami ahhoz hasonló, Clemenceau meg nyomta a románokat s a csehszlovákokat meg a jugókat, egyrészt mert irtóztak a keletről fenyegető bolsevik veszélytől, másrészt meg nyilván erős francia befolyást akart a közép-jelet-európai utódállamokban.

És még tudnék egyéb bibliográfiát is ajánlani, magyarul például Romsics Ignác: A trianoni békeszerződés c. nagyon jól dokumentált kötetét, továbbá angolul Robert Gerwarth: The Vanquished. Why the First World War Failed to End, 1917–1923 c. könyvét… Bevallom, rossz néven veszem, ha odadobott social media hozzászólásokban azzal gyanúsítanak, hogy nem tudom, miről beszélek. Vagy, hogy netán elfelejtettem Trianont, vagy mintha nem tudnám, hogy ama inkriminált békeszerződések semmit nem oldottak meg. Nem is oldhattak meg semmit, mert nem a győztesek és a legyőzöttek közötti kompromisszumra, valamiféle kiegyezésre törekedtek, hanem a három fő győztes nagyhatalom (Anglia, Amerika, Franciaország) közötti kompromisszumokra épült. Magyarán, hármójuk hatalmi szféráinak a felosztása, kiegyezése volt a döntő, a legyőzöttek csupán statisztáltak ehhez.

De ismétlem, amivel kezdtem: ha volt egy ilyen rettenetes „békekonferencia” száz évvel ezelőtt, miért nem okulunk belőle, és miért akarnánk most más nemzeteket látni hasonló megalázó helyzetben? Jobban éreznénk magunkat ettől? Elmúlna a trianoni trauma?

És ha még valaki odáig süllyed is, hogy az orosz agresszort kedveli vagy szurkol neki, beleillik-e az erkölcsi világképébe, hogy ártatlan gyermekeket ölnek gyilkos bombák, amelyek civil „célpontokra” hullanak?