2003-04-27 Bár most az orthodox. Legutóbb azzal hagytam abba, hogy gyűlnek az adósságok. A nagyok. S közben, persze, észrevétlenül a kisebbek is. Hogy pl. kellene válaszolni az előző bejegyzés kommentárjaira, főleg Spenótnak és Pompérynak, hogy (talán?) kellene egyszer mesélnem egy kicsit a misszionárkodásról és ilyesmik. És bár utánanéztem ennek a húsvét-számításnak: olyan bonyolult, hogy reménytelen megérteni… Általában a lustaság és/vagy az írás hiábavalóságába vetett „hitem” okoz hosszú kieséseket, no meg én soha nem is ígértem – még magamnak sem -, hogy itt valódi, napi rendszerességű naplót fogok írni. Azt azért reméltem, hogy gyakrabban nekiveselkedem. Most viszont az elmúlt hétre van megfelelő mentségem: beteg voltam, ezért nem tudtam ideülni a géphez. Normál időkben többnyire evés közben és elalvás előtt (sleep gomb=30 percre állítva) nézek tévét. A napokban az ágyból jobb híján az átlagosnál többet meredtem a képernyőre. Pavlov kutyájaként bele is szundikáltam jó sokszor… Ám volt egy műsor, amitől a szó szoros értelmében rosszul lettem, és az alvás se környékezett utána hosszú ideog. Azt boncolgatta, hogy mi van/lesz a háború után. Úgy általában, de persze, a mai helyzetre célzottan. Utóhatások. Most akkor idézzük fel a – bennem élő – kontextust: az a szépfiú fehérházi szószóló (az Ari) fejét csóválva azt mondja, ejnye-bejnye, mennyire nem szerencsés, hogy az egykori (még jelenlegi?) ENSZ-es fő-fő-fegyverfelkutató, a Blix, azt nyilatkozta, hogy bizony eddig semmi olyan tömegpusztító fegyverarzenált (WMD) nem talált az amerikai hadsereg Irakban, mint amire hivatkozva belevágtak e nagy kalandba. Cccc – ingatja rosszallóan a fejét két szóvivés között, mint ahogyan csintalan nebulóra néz szigorú, de jóságos tanítója. Pedig tényleg nem találtak. Ezt a képet, ezt a (pofátlan) hangnemet egész héten hordoztam a bögyömben, olyan jó, frappáns marhaságokat találtam ki rá még elaluvások előtt, de aztán mire felébredtem, mind elfelejtettem. (Kitérő. Tudom, hogy a kurdokat vegyi eszközökkel, magyarán mérges gázzal irtotta ez az eszement, nem is őt mentegetem, sőt… de itt most arról beszélünk, ami épp most van.) Aztán rögtön eszembe jutottak a Szaddám szörnyű vegyifegyverei elleni morális kirohanások, amint az Utóhatásokat néztem. Az én korosztályom tán még emlékszik, hogy a vietkong elleni dzsungelháborúban az amcsik lekopaszították sok helyütt a dzsungelt, hogy lássák, hol is megyen a Ho Si Min ösvény, s rajta a sok ellen. Egy dioxin nevű vegyszerrel spréjezték, ha kellett naponta kétszer is a vidéket. Azóta eltelt több, mint harminc év. Az amerikai haderő kárpótlást fizet azoknak a veteránjainak, akiknek véletlenül jutott egy kis adag dioxin. Vietnamban még mindig, ma is, születnek rettenetes torzszülöttek e „lombtalanítási” akció utóhatásaként. Van egy otthon – intézmény? nem is tudom, minek nevezzem -, ahol ott kínlódnak ezek a szerencsétlenek, mert még a saját családjuk is kitaszítja őket. Nem is igen szoktak képeket mutogatni róluk. Megértem. Nagyanyám azzal vezette volna be a következő mondatot, hogy Isten bocsássa meg, de… – de tényleg iszonyatosak. Egyszerűen a fizikai rosszullét, az émelygés kerülgetett. Pedig látványra ellenálló vagyok (lepratelepen is jártam), csak szagoktól szokott felfordulni a gyomrom. Most azonban egyszerűen ——– Amikor valamiféle segélyt, támogatást kértek az amerikaiaktól e gyerekek (és mellesleg sok beteg felnőtt) támogatására, azt a választ kapták: nincs bebizonyítva, hogy mindez a dioxin utóhatása. (Akkor miért kap kárpótlást a veterán?) Bonyolult vizsgálatokkal persze ki lehetne mutatni pontosan, hogy de bizony igen! De egy ilyen vizsgálat kb. 1000 USA dollárba kerül. Ismerve a harmadik világbéli országok gazdasági helyzetét, már az nagy dolog, ha egyáltalán ennyit lehet(ne) fejenként költeni az ellátásukra. Lassan azt se tudod, a szörnyű látványtól vagy a képmutatástól kell hányni. [A film: Aftermath: The Remnants of War Rendező- Daniel Sekulich, Kanada] Megosztom