Megnéztem a semmit…

New York City – La Guardia repülőtér
Szerda, január 29 – 12:07 (EST)

Az EST-et, azaz az Eastern Standard Time röviditését csak azért tettem oda, mert nem vagyok állandóan ebben a (keleti) időzónában, ami különben az én otthoni időm is. Európában ezek az időzónák többnyire országokhoz kötődnek, itt meg érhet olyan furcsa meglepetés pl. hogy a nyugat-ontariói őserdőben autózva egyszercsak előtted egy tábla, s ha azon a vonalon túllépsz, akkor 1 órával több (vagy kevesebb) az idő…
Na, de ez egy régebbi kaland, abból az időből, amikor még nem voltam blogger.

Nem onlájn irok, mert itt éppen nem látok sehol egy dugaszt, ahonnan felcsatlakozhatnék. Láttam ugyan egy nyilvános telefonhoz hasonló masinériát a falon, és képernyője is volt, s ahonnan állitólag rá lehet menni a világhálóra vagy – egy gyors művelettel – letölteni emileket meg ilyesmik.
De mint mindenért e virágzó kapitalizmusban — pénzet kérnek… Most meg éppen egy meglehetősen költséges út(közben) után vagyok, s még ki tudja, mi jöhet, úgyhogy csak óvatosan duhajkodom…

Azt hiszem, ott hagytam abba, hogy torontói munka következett. Ha jól emlékszem, az a múlt hétfőn volt, akkor Torontóba készülődtem.

Utána, csütörtök-pénteken onnan észak-keletre, egy Stouffville nevezetű „faluban” voltam. Azért teszem idézőjelbe a falut, mert ezen a kontinensen 10 ház már város. A mi fogalmaink szerinti nagyközség ismeretlen települési forma erre. Ha valaki úgymond „rural” környezetben él, akkor az farm. S a szomszéd legalább egy kilométerre. Viszont, ha mint irtam fentebb, 5-6 ezer lakos él egy településen, az már város – town. Mellesleg 900 lakos is város. Nincs falu, na!

Amikor tehát e faluból autóztam hazafelé pénteken déltájt, már útközben hivott a főhadiszállás: újabb fejtágitó Chicagóban, repülés du. 6 után. Ekkor már közelebb voltam Hamiltonhoz, mint a reptérhez, úgyhogy hazamentem, gyorsan megjavitottam a szélvédő mosóbizgentyűjét, mert az előző napi lesózott havazás okán tejfehér trutymót vert fel minden előttem haladó járgány, s főleg ha a nap rásütött – nem láttam semmit.
Nemzetközi röpködéshez ugye 2 órával előtte kezdődik csekk-in, plusz minimum 1 óra a sztrádán odajutni (múlt hétfő reggel több mint két és fél órát autóztam Torontóig!)… ami azt jelenti három óra körül el kell indulni, tehát ingmosás elmarad máskorra, viszont a szabályoknak megfelelően négy cégre való nyomtatványt összepakolni, valamit falni, s aztán indulni. Persze megint Toronto-Columbus (OH)-Chicago útvonalon röptettek, lett is éjfél, amig a két gép + taxi célba vitt.
Szombat-vasárnap fejtágitás folyt, illetve inkább csak vasárnap délig hivatalosan, mert akkor aztán elkezdték kiadni az új melókat, s néhányan rohantak is a repterekre (Csikágónak is kettő van). Nekem is kellett volna rohanni, de már annyira késő volt (elnézték az időt), hogy kevesebb mint 1 órám maradt. Akkor tudtam meg, hogy a „nagy alma” vár rám… New York City-t „Big Apple” néven becézik. (Tényleg, lehet egy városnak beceneve??) Szóval telefon, s jegyet átiratni reggeli első gépre – kiderül az 6-kor indul. Ismervén a nyújorki hotelárakat, gondoltuk, ez jobb megoldás lesz, bár szépséghibája, hogy a reggel 8-ra megbeszélt időpontot nem érem el a klienssel, hiszen a gép 9 után landol. Na, közben belenéztünk a cég gépén az internetbe, s találtunk egy az EconoLodge lánchoz tartozó motelt, azt irta csak 4,2 mérföldre van, elfogadtható ár, minden OK. Tulajdonképpen most már el is mehetnék este az utolsó géppel Chicagóból, s akkor reggel el se késnék. Najó, mondtam, újabb telefon a légi népeknek: irjuk vissza a jegyet mára, az utolsó gépre, van-é hely? Van, mondják, de 100 dollár felár. Nobozm… mormogom, de hát az elébb „tévedésből” megváltoztattuk, s az ingyér volt, akkor most meg mi van? Hm, mondja dolgozó a vonal túlsó végén, akkor uram, egyszer megúszta, de másodszor már nem – változtatunk avagy sem? Hát, mivel a cég nem állja az efféle jegyátiratások költségét, akkor inkább nem 🙂

A 6 órás induláshoz, ha kézipoggyászon túl is van csomagod, akkor 90 perccel korábban kell jelentkezni = fél öt. Út a hoteltől a reptérig, beleszámitva, amig az ingyen kisbusz eléáll (a környék több szállodájából hurcolja a népeket repülni s vissza, örökös körjáratban), az kb. 20-30 perc = tehát hajnali 4-re készen kell állni. Ehhez viszont minimo 3-kor kell kelni, s most nagyon zsugori voltam magammal, mert a reggeli kávé-cigi-budi szentháromsághoz szeretek bő időt hagyni magamnak. No, igy is lett, keltem hajnali 3-kor, volt reptéri motozás (már megint!), s végre gurult a gép. Aztán megállt – New Yorkban tél van és széllökések, még itt tartanak egyelőre. Motorokat kikapcsolták és szorongtunk mint a sok szardiniák a dobozban. Egy idő után fura látvány volt, ahogy a sok sötét öltönyös, fehéringes, nyakkendős „bizniszmen” – ki mind hajnalban kelt – jobbra-balra dőlve vagy csak hátracsuklott fejjel, tátott szájjal aludt. (Még ingázó tanár koromban megfigyeltem a Kolozsvár-Dés között közlekedő 4126-os helyi járaton, hogy ülvealuvás közben az embernek „leesik az álla”…)
Szóval, jó késve érkezés, fogalmam sincs merre induljak, idő sürget, jaj, de utálom az ilyet! Kérdezősködöm az interneten talált szálloda irányáról, s látom, hogy furcsán néznek, innen sejtem, valami nem stimmel. Közben megtudom (telefonon) Csikágó új időpontot egyeztetett az ügyféllel, de ahogy itt nézem, nem marad idő lepakolni szállodában s onnan menni az ügyfélhez. Viszont a szabályzat tiltja, hogy bőröndöstül beállitsunk valahova. Akkor ez egy dilemma… Hagyom a szállodakérdést későbbre, s akkor taxi a helyszinre: New York közepe, Manhattan, annak is a közepe, a Broadway, de nem a „szinházas” fele, hanem a Wall Streethez közel eső vége, de mondhatnám úgy is – a hirhedt szeptember 11-i tornyokrobbantástól két lépésre.

Házszámot meglelem, de se hire-hamva a keresett cégnek. Fagyos, süvitő szél. Aztán csak rábukkanok, bejárat a másik utcából, de ide szól a postacim. Hanem, még mindig itt a bőrönd! Megpróbálom a papirforma szerinti cimen levő irodaház (értsd: felhőkarcoló) portáján, de a kintinél is fagyosabb elutasitás. A két utca között átjáróban ácsorogva egy kis boltra leszek figyelmes: suszter és cipőpucoló. Két latino és egy latina (ez a spanyolul beszélő bevándorlókat jelenti, akik rövidesen többen lesznek, mint fehér ember…) serénykedik, de aztán a hátsó traktusból előbukkan egy joviális zsidó bácsika – onnan tudom, hogy látom a fejebubján a kis sapkát – gyerekkorom Izsák bácsijára emlékeztet az Rudolf utcából. Mig a tervet fontolgatom, rágyújtok, s nézegetem a bolt forgalmát. Egy idő után ők is néznek engem belülről (mint majd később kiderül).

Kitérő.
Ma volt egy kis időm a munka végeztével, s bár rusnya havazásos idő volt, azért körbeszaladtam a környéket. Ami teljesen meglepett, hogy a hipermodern tükörüveges felhőkarcolók között, amiknek látványát mind-mind ismerjük a sok mozikból, és igen gyakorta még alattuk is, sok-sok apró kis üzlet van, de itt a pénzügyi világ központja körül lényegében csak kétféle létezik: vendéglő és cipőfényesitő! A vendéglőt értem, hiszen déltájt e tornyok szorgos rabszolgái, továbbá a pénzünkkel, befeketetéseinkkel zsonglőrködő sok-sok bróker, szóval midenki a környéken „löncsöl”. Ám a cipőpucolók sűrűsége meglepett. Aztán a hétfői kaland után is és ma is megfigyeltem: a sok egyenöltönyös bizniszmen s egyéb léhűtő gyakorta kifényesitteti a cipellőjét, mielőtt berohan valamelyik égnekmeredő tükörfényes emberdarálóba.

Na, hétfőről még annyit, hogy elkezdtem a munkát, estig ott robotoltam, és akkor elindultam a szállodába. Mondjuk a 4,2 mérföld nem igaz, de nem is a különbség volt a nagy baj. Kedves olvasóm, ha valaha is arra jársz, bármit is mutat neked az efféle kereső térkép, ne higgy neki!! Nekünk tűnhet úgy, hogy az a hatalmas, tizenvalahány milliós konglomerátum mind nújork – de nem az! Az én esetem túl volt a folyón, tehát New Jersey államban – Jersey City. Mit se számit, hogy olyan, mintha Pestről Budára átmennél, mert a viz alatti alagútnál dijat fizetsz (különben az USA-ban, azt hiszem, mindenhol van út-, alagút- és hidpénz!). És mivel kimentél NYC-ből, a visszautat is kifizettetik. A „rövid” kis taxizás ily módon 35 dollárt kóstált. És a hely egy lerobbant külvárosi iparnegyedben volt, hörgő-zakatoló fűtőberendezéssel – vélhetően ezek voltak a leghidegebb napok NYC-ben s környékén -, bolhás tévével, reggeli kávé nélküli szobával. És reggel ugyanennyiért vissza kell majd taxizni a Broadwayra! Jó-jó, tudom, lehetett volna autót bérelni, de errefelé az is napi 70-90 (USA) dollárnál kezdődik, s aztán megnézném, hol parkolsz a Wall Street mellett… (N.B. Múlt héten vagy azelőtt egy „akció” során 14.50 kanadai tallérért adtak autót…) Szóval az 50 dolláros szoba ily módon már 50+35+36 azaz 121 dollárban állott. És szar is volt….
Ebből kiindulva másnap aztán Manhattan közepén, a Park Avenue-n kerestem szobát, igaz 90 dollárért, de legalább emberi, sőt, a maga módján elegáns helyen, ahova 9, azaz kilenc dollárokért elvitt az öreg szlovén taxis, aki annyit tudott magyarul, hogy jonapot-kivanok és szarjanko… Jótett helyébe jót várj alapon megfitogtattam neki „jugoszláv” tudásom, miszerint picsku materini – igy aztán kvittek voltunk, sőt jól elbeszélgettünk az élet értelmiről 🙂

Aztán ma, mert hamarabb végeztem, s volt még idő, gyorsan átléptem a Broadwayról a Church utcába – és lenéztem a gödörbe. A Ground 0 pont az, amit a neve sugall: semmi. A nagy üres semmi ott, ahol valaha a tornyok magasodtak. Nem is tudom, de azt hiszem, nincs mit irni róla. Az egészet körülfutó keritésen csak hivatalos szöveg: az áldozatok neve és a környék meg a tornyok története, képekkel. Hanem az utca túloldalán aztán tombol az amerikai hazaffyas giccs. (Ebben is igen erősek!) Mint ahogy itt a reptéren is a szuvenir-boltban lehet(ne) venni minden méretben WTC tornyot, szárazon vagy afféle havazásos lébe rejtve stb.

Amúgy amióta elkezdtem ezt írni, eltelt több mint 5 óra, és még mindig itt ücsörgök. Közben ettem (kinait), ittam egy sert, aludtam egy sort… telefonálgattam, de még mindig nem tudják, hova fognak küldeni holnap reggelre. Az újraokitás során a többiek is bevallották, hogy ezek a szerda délutánok stresszelnek a leginkább: ülsz, óránként, félóránként odatelefonozol… Mr. Horvath, még várni kell egy újabb félórát… és nem tudod, és nem tudod, és nem tudod…
Majd egyszercsak mondják, hogy „na, ide!” és akkor aztán rohansz elérni a gépet, és próbálod kitalálni, hol fogsz aludni, egyáltalán hogyan jutsz oda stb.

Na, azt majd legközelebb fogod megtudni, hova mentem.

Folytatás – 21:03-kor a repülőgépen. Háromnegyed hétkor megmondták, hogy Toronto. Egész pontosan a Scarborough nevű keleti része. Aztán 7 körül mondták: Mr. Horvath, 7:45-kor megy a gépe, akkor tehát rohanjon 🙂
S lőn. A gép (különben egy Fokker-100) tényleg ki is gurult a termináltól, de pilóta szólt, hogy csúcsforgalom van, huszadikak vagyunk a sorban felszállásilag… s valóban, gurultunk szépen sorban a felszálló sáv felé, mintha lennénk egy déli csúcsforgalomban a belvárosban. Csak Business Class jegyet találtak, igy kényelmesen ülök, ingyér van az ital, s ki tudom nyújtani a lábamat! Most mondja a pilót, hogy 20 perc múlva landolni fogunk.
Azért ezek a szerda délutánok a legszörnyűbbek ebben az állásban, melóben, akármi. Amikor csak ülsz egy repülőtéren, óráról órára bambább vagy, még a dohányzás is bonyolult, mert fel kell venni kabátot, ki kell menni, s persze minden csomagot vinni, mert ezek a bombászok különben rögtön rávetik magukat minden elhagyatott csomagra – ez most már szabál mindenfelé… s különben is, csak nem fogom otthagyni összes gatyámat a bőröndben, hogy valaki elvigye 🙂

Jobbra kinézve az ablakon mindenféle kivilágitott „falvak” és városok alattm, de bevallom, fogalmam sincs, hol járunk. Már úgy értem, hogy nem vagyok képes pontosan behatárolni, milyen település felett repülünk el, de azt persze tudom, hogy megyünk Torontóba. Vagy legalább is remélem.

Ott majd a hosszútávú parkolóból ki kell venni a jó öreg autót, haza autózni Gemiltonba……. aha, most látom a tó (Ontario) felett vagyunk és előttünk a „messzi távolban” kezd kibontakozni Toronto.

U.I.(itthon) Itt szóltak, hogy az elektronikus masinériákat rakjuk el, mert leszálláshoz készülődünk.
Most meg megyek aludni.