Méternyi Kanada – könyvrészlet

(részlet a kolozsvári Kriterion Könyvkiadónál megjelent A tájkép arctalan – Méternyi Kanada c. könyvemből)

Ott maradtunk el, hogy álltam bambán a franciás stoptábla előtt, és nem akartam hinni a szememnek. Még Dagesztánban is azt írja a táblán, hogy STOP (igaz, cirill betűkkel). Ezek itt meg marháskodnak evvel az ARRÊT-val. És ha nem tudok franciául és nem állok meg? Gondolom ez őket nem zavarja, az autópályán is minden csak franciául van kiírva. Ahhoz képest, hogy a turizmus az ötödik legfontosabb iparág Québecben, s hogy a turisták zöme a szomszédos USA-ból jön… tán nem a legbölcsebb intézkedés ennyire erőltetni azt a nyelvi dolgot, franciázni. Mert szeretik ők erőltetni azt, olykor Funart megszégyenítő módon is. Az internet meg én, vagyis mi, nagyjából egyszerre érkeztünk Kanadába s nőttünk nagyra – én például húsz kilóval nagyobbra. Később, mint webcsináló emberek, azzal érveltünk leendő klienseknek, hogy aki nincs a neten, az nem is létezik, ergo mindenkinek kell egy weboldal! Ezt felismerték Québecben is, és rögtön intézkedtek: québeci székhelyű cégnek legyen francia weboldala! Nem számít, hogy az ügyfelek vagy célközönség milyen nyelvet tud, rend a lelke mindennek. Megengedően, lehet annak egy eldugott angol változata is, na jó. S ezt figyelték is árgus szemmel, büntetés terhe alatt. Mert ezek ilyenek: létrehoztak egy „nyelvrendőrségnek” csúfolt hivatalt, mert egyéb nyelvi szabályok betartása fölött is őrködni kellett. A sarki korcsma cégérje is legyen francia, s ha ragaszkodik ahhoz, hogy angolul is, azt csak feleakkora betűvel szabad kiírni! S járta vala a nyelvrendőr az utcákat, colstokkal a kezében, és méricskélte a cégtáblán meg a kirakatban a bötűket… ha ez húsz centi, annak fele tíz centi…

Amikor mindezek a nyelvi idétlenségek kibontakoztak előttem teljes pompájukban, akkoriban szülővárosomban éppen a Funar nevű polgármester regnált. Mi pedig háborogtunk, s joggal, hogy büntet magyar operát s színházat, mert magyarul van a plakátjuk, s mindenféle beteges ötletekkel szórakoztatta a globális médiát. Én meg azért imádkoztam, nehogy fülébe jussanak a québeci történések s „nyelvi játékok”, mert akkor aztán igazán elszabadul a pokol!

Tán megbocsátható, ha magamfajta kisebbségi létbe született embernek mindenről az jut eszembe. Nem számít, milyen messzire kerül el az ember a gyerekkori nyelvi nyomorgatás színhelyétől, a kisebbségek iránti rokonszenv és együttérzés megmarad. Itt most csak az a furcsa, majdhogynem ironikus felhanggal, hogy a nagy ország nyelvi kisebbsége nyomja el saját területén a másnyelvűeket. Mert itt van az egész Kanada, az egykori Brit Észak-Amerika, hivatalosan kétnyelvű – angol-francia – ország, minden szövetségi kormány-dokumentum két nyelven íródik, mindkét nyelven lehet szólni a parlamentben (s ilyenkor fordítják, ha kell), az úttáblák kétnyelvűek kelettől nyugatig, a kormány meg az adóhivatal weboldala is kétnyelvű, s akkor benne ez a francia tartomány (78 % franciául beszél, 8% angol, a maradék meg egyéb), és ebben jól elnyomják az angolt. Az „egyebet” meg rákényszerítik a franciatanulásra – van a provinciában angol nyelvű iskola, de a friss bevándorlónak muszáj francia iskolába adni a gyermekét, hiába akarná ő kétnyelvűvé nevelni a gyermekét, hogy elboldoguljon angol provinciákban is. Nem lehet. Viszont az úttábla Québecben egynyelvű. Mert szerintük ez nem Kanada: minden tartománynak (province!) van parlamentje, törvényhozói testülete, nemzetgyűlése, kinek mi tetszik, és a québeciben egy szép napon, így a 21-ik század elején, eltávolították a kanadai zászlót, és maradt csak a (számunkra Anjou-)liliomos kékfehér.

Ennek ellenére szeretjük Montréalt: azt tartják róla, hogy a legeurópaibb város Észak-Amerikában. Több ízben jártunk ott, repültem, autóztam, laktunk szállodában és béreltünk apartmant, amikor hosszabb időt töltöttünk ott. Az asszony szereti az elegáns üzleteket a bevásárló-negyedben, én szerettem a „kocsmanegyed” sörözőit meg kiskocsmáit, ahol – olvastam erről – korábban az anglofón értelmiségiek, tollforgatók gyűltek össze törzshelyeiken, például a szinte kafkai sorsú Mordecai Richler: angolul publikáló, és a québeci nacionalizmust támadó, ám zsidó montreali ember. A helyi ultrák kétszeresen is utálták: se nem francia, se nem katolikus, se semmi. Egyik törzshelye a Sir Winston Churchillhez címzett kocsma volt, amikor ott jártam, megittam ott egy seritalt a tiszteletére. Néhány könyve megjelent magyarul is, és a belőlük készült filmeket is bemutatták Magyarországon is. Mégsem cseng ismerősen a neve sokaknak. Olyankor, ha Richler vagy bárki más itteni tollforgató nyomában jár a magamfajta ember, a kocsmában üldögélve fura gondolatai támadnak: mert ha Kolozsváron, vagy akár a budapesti újságírói éveim alatt futunk össze, feltéve, hogy ő is éppen ott él, és magyarul vitézkedik, akkor biztosan sokat kocsmáztunk volna együtt. Itt meg ül a magamfajta jövevény, ismeretlen alkalmi kocsmavendég, morfondírozik magában egy sör mellett, senki nem tudja, mi jár a fejében, s milyen nyelven okoskodik szótlanul. Kicsit sajog az értelmiségi léttel járó társas kocsmázások hiánya, a helyükben támadt űrt csak az a pici káröröm enyhíti, hogy „ezeknek” szavuk sincs az értelmiségire, mintha ilyen állat nem is lenne, mert miféle nyelv (és társadalom) az, ahol az orosz intélligéncijá szó fonetikus átírásával próbálják jelölni azt, mi voltam egykoron. Intelligentsia. Richler tősgyökeres montréali volt, de angolul írt és erőst rühellte a québeci francia sovinizmust és nacionalizmust, ezért aztán rendesen ki is tagadták. Maradt tehát a Sir Winston Churchill. Mármint a kocsma a montréali Félhold (Crescent) utcában.

Prágában járván a Hrabal kocsmájában, az Aranytigrisben is megittam egy sört vagy kettőt, a hely tömve volt, s került érdekes asztaltársaságunk is, indiai filmes fiatalember, két nővel, egyik szintén afféle filmcsináló, a másik már nem is tudom, én a legénnyel cseréltem az eszmét… és jól elcsevegtünk a hangos, kiabáló csehek között, s perszehogy Hrabal hozta az egész asztalunkat épp abba a kocsmába, de Montréalban, vagy bárhol Kanadában ilyesmit sose láttam: hogy azért mennénk épp abba a sörözőbe vagy kiskocsmába, mert tollforgató híresember törzshelye volt valaha.