Mi, kanadaiak… (a.k.a. Canadian Studies 101)

Van Kanadának egy magazinja… Nem, nem jó a kezdet: a Maclean’s ugyanis nem egy(ik) kanadai hetilap, hanem „a” hetilap. Mert ugyan van Time-nak, Newsweek-nek, majdnem mindenkinek ún. kanadai kiadása, de a ‘meklínsz’ – az a miénk, mondom most már én is kanadai gyanánt, hiszen az derül ki a lap legfrissebb számából, hogy az egész országnak az a baja, hogy zűrzavaros az identitástudata. America Lite, ez a jövőnk? – kérdezi a lap vezető cikke.

S ha még az őskanadaiak sem tudják, hogy miben különbözünk a déli nagytestvértől, akkor a magamfajta bevándorló aztán teljesen elbizonytalanodik, hogy új állampolgárságom okán mivel kellene azonosulnom. (Na jó, nem is olyan új, már elmúlt másfél éves…) Mottóként a szerző egy interneten talált gyöngyszemet idéz: a kanadai nem más, mint egy fegyvertelen amerikai, akinek van egészségbiztosítása.
Ugyanis a juharfaleveles zászlót általában e két téma körül lobogtatják elszántan a patriótok: mi ellenezzük a szabad fegyvertartást és nekünk van egészségügyi (társadalom)biztosításunk. Betegbiztosítás? Whatever…
E két dologgal csupán két baj van. A fegyverellenzők nem a többség, hanem egy maroknyi, de kurvára hangos liberális, baloldali politikus és értelmiségi, s a hozzájuk kapcsolódó „politikacsinálók”. A másik baj az, hogy most már a makkegészséges emberek is naponta felhördülnek, hogy milyen siralmas állapotban van az ország egészségügye. A betegeket jobb nem is kérdezni…

Érdekes ez a politikacsinálás Kanadában. Néhány erőtlen hang meg-megszólal, jelezvén, hogy mégsincs jól ez így, de a nagy többség nem törődik vele. A parlamentben régóta, immár harmadik ciklusban ülő Liberális Párt (a név ne tévesszen meg senkit!) elsöprő többsége ellenére nem szívesen kezdeményez törvényeket, hagyja a dolgokat a maguk mentén. Ellenben ha valakinek valami nem tetszik, akkor bemegy a sarki bíróságra, és bead egy keresetet, miszerint az állam-szövetségikormány-tartományikormány-város… valamiféle vélt jogait neki nem kodifikálta. Ha a járási bíró aznap jókedvében van, akkor hoz egy döntés, amely kötelezi a kormányt, hogy mondjuk hat hónapon vagy éven belül hozzon törvényt Átlag Joe szóbanforgó „jogainak” törvénybe foglalásáról. A kormányzó testületeknek két választásuk van: vagy fellebeznek és aztán évekig húzódó bírósági eljárások során adódollárjaink millióit költik a hülyeségre, vagy gyorsan megszavaznak egy törvényt, hogy lezárják az ügyet. Amitől aztán újabb egyének és/vagy csoportok kapnak kedvet, hogy ők is kipróbálják ezt az utat – és lassan nem a törvényhozó testület szabja meg a társadalomnak az irányt, hanem a bíróságok. A parlament csak kullog a bírósági döntések nyomában. (A felsőházról szó se essék: a kanadai szenátust nem választják, hanem a miniszterelnök nevezi ki a szenátorokat, afféle sinecura gyanánt jóembereinek és barátainak, s a testület politikai hatalma, ereje kb. egy kocsmai törszasztaléhoz mérhető.)

Félelmetes, és a cikkben is szó esik róla, hogy az elmúlt években a kanadai „identitást” egy sörreklámban vélte felfedezni az ország. A sör neve – mi más? – Canadian, és a reklámban egy fickó azt üvölti, hogy I am Canadian…

A versezet teljes egésze így szól – az angolul értő csemegézőknek: