Mit ért a neved – Romániában?

Eredetileg csak egy hozzászólást akartam írni Parászka Boróka Facebook bejegyzéséhez a romániai magyar nevek anyakönyvezési gyakorlatáról. De aztán a szöveg elkezdett növekedni, önmaga életére kelt. Így hát ide teszem, s a fenti linknél megtalálod az eredeti gondolatébresztő írást.

Nem ma kezdődött, de még a tegnap se.

1899-ben Magyarfodorházán született nagyapám becsületes neve Horváth Sándor volt, az árva melléknévvel. Ám itt vannak nálam, igen Kanadáig hurcoltam őket, a két világháború közötti dokumentumai, mindenféle ipar-igazolványok meg effélék, s azokban bizony Horváth (néha Horvath) Alexandru-ként szerepel. Mert már akkor mindenkit átírt az új rezsim. Felesége, nagyanyám, Zsuzsannából Susana lett, s úgy is halt meg 1988-ban. Az csak „természetes” hogy a húszas-harmincas években született született fiak István és Sándor helyett Ștefan és Alexandru lettek az anyakönyvi kivonatokban. Ez a Ștefan lett aztán az apám 1951-ben, és amikor elment bejelenteni engem az anyakönyvi hivatalba, vagy ő mondott már eleve Ștefan-t vagy tán már az volt a szülészetről hozott papíron, ha létezett olyasmi (mikor az én fiam született 1975-ben, akkor azt is kellett vinni és bemutatni, így valamiképpen a románosítás egy kis lépését a hatóság némileg odalökte a kórházi személyzetnek, ti. amikor meglett a gyerek, akkor mondták, na, fiú/leány, s akkor mi legyen a neve – ők meg rá kellett írják azt egy nyomtatványra. A szfátnál, azaz a néptanács anyakönyvi hivatalában ők aztán mondhatták, de hát ez van írva a papírra, ti mondtátok így a kórházban!) Na, de legalább mindenki Horváth maradt (többnyire Horvath, de sajnos az én őseim ilyen apróságokkal nem sokat törődtek), nem úgy mint az anyai ág.

Mert van itt még bonyolultabb történet is az anyai ágon. Anyám apai nagyapja, ergo az én dédapám egy magyarszarvaskendi árva román gyerek volt, vélhetően Sălăjan Todor névvel – semmiféle eredeti dokumentum nem maradt fenn róla onnan. Ez az árva fiú elkerült Kisiklódra, ahol egy magyar család vette magához, s afféle béresfiúként felnevelték. Sőt, rendesen konfirmált is (a magyarok többnyire kálvinista reformátusok a faluban, kivéve a Zsuzsanna nagyanyám örménykatolikus családját), és később megnősült, 1902-ben elvette dédnagyanyámat. Nemzettek vagy öt gyermeket, s már meg is jött a nagy háború. El is vitték, és a cs. és kir. 63.gyalogezred 1. századában Szelezsán Tódor néven meg is halt. A családi legenda az volt, hogy eltűnt valahol Oroszországban, Mámi, dédnagyanyám, akit még én is ismertem, mert olyan tizenegy-tizenkét éves voltam, amikor meghalt, szóval róla azt suttogták, hogy örökké visszavárta, mint oly sokan az ő kortársai közül. A családi fáma úgy szólt, hogy az írástudatlan özvegyet – Szelezsán Rozáliát – megkörnyékezte a hatalom, mondván, hogy a gonosz Monarchia jól elmagyarosította őket, de ha visszaállítják a jó román Sălăjan nevet, akkor lesz „iovr” (hadiárva és -özvegy) nyugdíj, járadék, akármi. Binyé, drágă, bólogatott dédnagyanyám, s lett ettől fogva mindenki Sălăjan. Azazhogy majdnem mindenki. Mert a nagyapám öt lánya közül, a falusi jegyző kényekedve szerint lett vagy három Sălăjan és két Szilágyi. Ti. a faluban nagyapámat mindenki Szilágyi Károly bácsiként emlegette, én is sokáig így tudtam. Anyám persze, a Sălăjan-leányok közé került, így aztán még a magyarországi irataimban is, áttelepülésem után, az anyja neve rovatban az áll(t): Salajan Ida. Így is kellett kiejteni, jó magyarosan, salajan, hogy le tudják írni.

Közben lett nekem egy fiam is, 1975-ben, addigra már tudtam, hogy ügyelni kell ezekkel a hatósági emberekkel, figyeltem is minden betűt, s mondtam, hogy kellett ékezet – ákcsént – az A/Á-ra, be is írták rendesen, ékezettel Horváth Andor Iván. Apja neve, mert Romániában ilyen is volt: Horváth Ștefan.
Amúgy, a hírekkel ellentétben, a Csau-rezsim nem hozott semmiféle „könnyítő” intézkedést, hanem A Hét c. hetilap egyik évkönyvében volt dr. Mikó Imrének egy írása, amely finoman leírta, idézve a törvény, a cikkely, bekezdés stb. pontos helyét, hogy egy vélhetően elfelejtett régi rendelkezés azt mondta: az anyakönyvbe csak románul lehet beírni akármit, KIVÉVE az együttélő nemzetésigek személyneveit, mert ezeket az ő nyelvükön kell beírni! Bingó… Írógép elő, kérvényt gépel, timbru fiscal rányalva, s máris állok az anyakönyvi hivatal ablaka előtt a beadványommal.

Nem mozdultam, amíg el nem olvasta, és kértem, hogy adjon róla papírt, hogy iktatták! A nyolcvanas évek vad nacionálkommunista korszakában vagyunk, úgy meg voltak lepődve, hogy még tiltakozni se tudtak, adták az igazolást az iktatásról: haminc nap alatt kell válaszoljanak. Jött is az értesítés, menjek az új anyakönyvi kivonatért (amit igen gyakorta csak keresztlevél gyanánt emlegettünk, vélhetően a polgári anyakönyvezetés előtti idők csökevényeként). Fel voltam készülve, rögvest kértem, hogy akkor már cseréljék ki a fiaméban is az apjaneve rubrikában álló Ștefant, mert mégiscsak… Hihetetlen, de szó nélkül megtették azt is!
Később itt-ott gondos kezekkel és tussal, tintával hozzáadtam egy-egy hiányzó ékezetet, ha kellett, de sajnos Kanadában ismét elvesztettem őket. Pedig, mint később rájöttem, követelhettem volna, bár az igazat megvallva, a mindennapi gyakorlatben még francia nyelvű québeci honfitársaik nevéből is gyakran veszni hagyják, mégha akár miniszter is az illető. Na, de legalább nem lett belőlem Steven… vagy sztíviwander.

U.I. Régóta készülök azt is megírni, talán „Szelezsán Tódor bosszúja” címmel, hogy a legidősebb fiától származó 10 dédunokájából páran maradtunk magyarok, a 11 ükunoka kettő kivételével mind román, ki Angliában, ki Olaszországban, és azok gyerekei közt van egy (angliai) magyar, a többi román vagy kanadai angol.