Mit is mondjak?

1958-ban mentem első osztályba. Törőcsik Mari akkor végezte a színésziskolát. De már két évvel korábban főszerepe volt abban a filmben (Körhinta), amit 1956-ban Cannes-ban Aranypálmára jelöltek. Azaz, mire eszmélni kezdtem, ő már ismert, kedvelt, rajongott, csodált színésznő volt.

Kolozsváron a Rudolf-Karl Marx-Decebal utcában, gyerekkorom színhelyén, a pár évvel nagyobb Babuci nevű süldőlány megszállott színház- és film- és színész-rajongó volt, és volt idő, hogy járt nekik a Filszínházmuzsika is, és biztos onnan is szedtem fel mindenféle tudást, meg aközben is, míg az ő egzaltált áradozásait hallgattam színészekről és ilyesmikről.

Meg aztán még olyanok jutnak eszembe abból az időből, hogy apám, aki már 1995 óta nincs velünk, és akkoriban csak mind lótott-futott, dolgozott – azért olykor elvitt a Vörös Csillag nevű moziba. Ott már rég nincs mozi, a Pap (Párizs) utca és Hosszú (Ploiești-Masaryk stb.) utca sarkán létezett… legutóbb valami szerencsejáték-barlangot láttam ott. Ott láttam vele a Körhintát – és jóval később A tizedes meg a többiek-et. És amikor ezt néztük, akkor a mozi előtt vele láttam életemben először egy kivénhedt kardnyelőt élőben: ott produkálta magát, némi alamizsnát remélve a moziba igyekvő úri közönségtől.

Szóval, itt állsz hatvanon túl, még nem jött az Alzheimer, mindenfélékre emlékszel azokból az időkből meg azutánról – és mindezenközben Törőcsik Mari végig, azaz attól kezdve és mostanig, állandóan… egyszerűen csak Törőcsik Mari volt. A színésznő. Néztük filmen, néztük tévében, néztük színházban, és legtöbbször még azok is, akik nem nézték, nem látták, azok is tudták, hogy ki az a Törőcsik Mari. Mert olyan hülye nem lehetsz magyarként, magyarlakta területen, hogy ne tudd ki „a Törőcsik Mari”! Ő nem a színházigazgató kategória, vele nem illik, sőt nem szabad idétlenkedni, mert akkor a közönség morc lesz és mogorva. Esetleg seggberúgja azt, aki pofátlankodott, mert a közönség már csak ilyen: nem hagyja bántani a kedvenceit.

Namármostan, ha egy (vagy több) kormányférfiúként pöffeszkedő egyén ilyen pofonegyszerű tények felfogásával nehézségekben ütközik (bár ezt nagyanyám úgy mondta volna, hogy a nehézség essen belé), akkor baj van. Amíg csak kultúrállamtitkárokat csereberélnek, amíg csak igazgatókat csesztetnek, művészetiakadémiákat einstandolnak – addig a „széles néptömegek” mindezt az úri huncutságok kategóriában könyvelik.

Hogy tisztázzuk (mert örökké kényes vagyok arra, hogy innét nem politikabeszélek haza!): innen nézvést ‘mi se rupe-n paișpe‘ hogy ki a budimpeštai Nemzeti igazgatója, és az az igazság, hogy szakmabelieken meg kotnyeles értelmiségieken kívül senkit nem érdekel otthon sem. A szélesen értelmezett nagyérdemű meg se parittyázza. Gondolj bele: meg tudod-e mondani, ki volt a „kedvenc” színházad igazgatója akkor, amikor elkezdtél (gyerekként, ifjúként) színházba járni, és szeretted a darabokat és rajongtál a színészekért/színésznőkért és elragadott a színházi varázs? Dehogy tudod. Senkit nem érdekelt. Csak a színészek, az alakítás volt fontos!

Szóval, hogy bármelyik kormány mit művel kultúrtaknyozás címen egykori hazáimban (azért többes szám, mert laktam, éltem, dolgoztam Erdélyben is és Magyarisztánban is) — az többnyire hidegen szok hagyni.

Ám ahogy itt napok óta fészbukon belinkelik a bizottmányi szavazásról érkező vadabbnál vadabb híreket, és ahogy A SZÍNÉSZNŐ — Törőcsik Mari — kénytelen lesz magyarázkodni, na, ettől viszont megfagy az emberben a vér. Nem, nem ez rossz szó ide, nem fagyás van, hanem erős indulatú felfortyanás, hogy ezt azért ne! Így ne, vazzeg!

Mert eddig például évekig eszembe se jutott Törőcsik Mari… micsinájjak? nem láttam játszani, másfelé jártam-járok színházba, kritikát már rég nem írok, valahogy az egész olyan irreálisan távoli.

De azért így hatvanon túl, nyilvánvalóan gyakrabban tolakodnak elő régmúlt idők emlékei: a „kármáxucca” és az egész környék, urániától a vöröscsillagig a vágóhíddal együtt (akkor még megvolt), egyszer ezeket mind meg kellene írni, de a qrvaéletbe, ezek nem hagynak szép csendesen nosztalgiázni a kanadai télben, hogy milyen is volt, amikor apám elvitt a moziba, és milyen boldog voltam, hogy mentünk együtt és láttuk Törőcsik Marit a moziban, nem számított, hogy már akkor is lerobbant, külvárosi, utánjátszó „bolhás” mozi volt, de nem, ezek nem akarják, hogy én a múlton merengjek mélázva, hanem jól felborzolják az ember idegeit.

Szokják kérdezni: téged miért nem érdekelnek az otthoni dolgok? — Hát ezért.

____________________
Fotó: Wikipédia