Sz. napi

Úgy virradtam a Sz. István-napra (horváth Sz. ?:), hogy egy 77 éves skót emberrel üldögéltem az ő autójában egy kihalt gyárudvar mélyén, és osztottuk a világ sorsát. Jim már régen nyugdíjas, sőt egykori Royal Navy (királyi haditengerészet) múltja okán még veterén ellátmányt is kap, de mindezek mellett időnként silbakolni kényszerül. Ennyit a jóléti államról… (a statisztikák szerint a nyugdíjba vonulók 73%-a a szegénységi szinten vagy az alatt él).

Amúgy őrködtünk bőszen a kapitalizmus eme – helyi – fellegvárának biztonságán: sztrájkba léptek a dolgozók, s a tulajék azért izgultak, nehogy holmi elszabadult indulatok okán „vagyonrongálás” esete forogjon fenn. Az est, mármint a tegnap este, amikor elvben a műszak indult, úgy festett, mint egy paródia.

Egy direkt efféle eseményekre specializálódott cég dolgozóival kellett négyünknek titokzatosan találkozni egy megadott helyen este tízkor, ahol közölték velünk, hogy még folynak a tárgyalások a szaxervezet és a vállalat között egy bizonyos meg nem nevezett helyen, egy bizonyos gyárrészleg bizonyos munkafeltételeiről… – na, itt kezdtünk kicsit sanda szemmel nézni ezekre a fontoskodó, mobiltelefonokat, rádiókat lóbáló urakra. Aztán volt eligazítás: létesítmény alaprajza, stratégiai helyfoglalás kijelölése, őrszemezendő kerítésvonulatok kiosztása, készenlétre felszólítás meg ilyenek. Aztán még ültünk egy darabig a „bizonyos helyen”, idő telt, de nekünk már ketyegett az óra a találkozás pillanatától, így senki nem panaszkodott. A nagy organizálás közben elmagyarázták, hogy bár mind a négyünk autóval érkezett, a „helyszínre” – ekkor végre már tudtuk a cég nevét – csupán két járgánnyal kellene menni, mert a ki-behajtás a sztrájkőrök (picket line) seregén keresztül történik, és nem kell őket „fölöslegesen” izgatni sokautóval. Állítólag törvény szerint meg kell állni, és csak a beleegyezésükkel lehet tovább hajtani. Arra is figyelmzetettek, hogy bizony-bizony ilyenkor előfordul, hogy a hűvös (vagy meleg, teljesen mindegy) éjszaka okán némi ital fogyasztása is megesik a derék dolgozók körében, sőt készüljünk fel, hogy netán csúnya megjegyzéseket tesznek ránk, pl. belekötnek az én szakállamba, a másik szemüvegébe, s egyáltalán fuck off…

Nos, így esett, hogy én a skót ember autójában érkeztem a tett mezejére. Sztrájkőrök még sehol, elfoglaltuk kijelölt helyünket az L-alakú udvar sarkában, ahonnan az L mindkét szárát beláttuk, megtárgyaltuk, hogy ezek a fontoskodó faszik milyen nevetségesek, s aztán belékezdtünk a világ megváltásába. Elméletben egyikünk az autóban „pihenve” figyel, a másik meg gyalogkakukk módra a félkilométernyi kerítés árnyékában mászkál. Persze, ebből nem lett semmi: James balesetből kifolyólag egyik lábát kissé húzza, így eszembe se jutott javasolni neki, hogy patrulázzon egyet, én meg csak egyszerűen lusta vagyok és ösztönösen irtózom az efféle fizikai megerőltetésektől. Na jó, kétszer vagy háromszor végig sétáltam a távot, de nem azért, hanem annak okán, hogy a sok üldögéléstől már-már megpókosodott a lábam… És olykor az unalom ellen végigautókáztuk a távot.

Reggel tízkor eljöttünk, dél körül ágyba keveredtem, aludtam ötig, s mire ébredtem már várt az izenet a telefonban: mennék-e ismét ma is? Mondtam, nem. S holnap reggel tíztől este tízig? Azt meg pláné nem. Ebben maradtunk.

P.S. Egyik hűséges olvasóm szerint, ha már ilyen rendszertelenül írkálok, applikálhatnék ide egy hírekre való feliratkozás alkalmatosságot, úgy kitartó olvasóimmal tudathatnám, mikor érdemes idekattintani. Majd megfontolom.

P.P.S. Már-már rögeszmésen szoktam hajtogatni, hogy nyugdíjas szeretnék lenni, ám az éjszaka megérett bennem a végső elhatározás: nem így, mint e derék skót! Én már most se szeretek dolgozni, nem hogy 77 éves koromban – már ha egyáltalán megérem…