Útközben… 2003. január 17.

Ezt majd vélhetően otthonról „lövöm fel” a hálóra, de a szöveget egy repülőtéren irom a laptopba. (A laptopon forditva van a Z és az Y – márhogy az otthoni, megszokott gépemhez képest -, ezért ha melléverek , ne csodálkozz!)

Rövid összefoglaló új életem első hetéről.
Miután a csikágói tréningről hazavergődtem (az új repülőtéri biztonsági intézkedések felülmúlják legrosszabb rémálmodat…), épp ma egy hete, péntek késő este, másnap aztán megtudtam: indulás vasárnap délután Winnipegbe, a torontói reptérről. (Ami marhaság, mert Hamiltonból olcsóbban lehetne repülni, plusz nekem nem kellene a sok-sok parkolásdijat fizetni a drága Torontóban, de ez van.)
Winnipeg – Manitoba fővárosa a préri közepén, volt is minusz 34 a szelet is hozzáadva. Persze, ott mindig van szél! Autóbérlés, aztán szálláshely kutatása W-től délre a pusztában, ahol már a madár sem jár, hétfő s kedd az ügyféllel egész nap. Szerdán reggel vissza Winnipegbe, de csak azért reggel, mert az ügyfél elutazott. (Különben du-ig vele kellett volna rostokolni.) Még nem is értem a reptérig, amikor telefonon közölték, hogy következő „tetthely” Sault Ste. Marie, ezért most visszarepitenek Torontóba (terminál 2) és onnan félóra múlva indulás Sault Ste. Marie-be (terminál 1-ről). S ekkor volt negyed öt, gép indul negyed hatkor. No, volt egy kis rohanás és gyorshajtás… Apropó, gyorshajtás: ha jól és gyorsan hajtasz, akkor két (2) nap alatt el lehet autózni Torontóból Winnipegbe vagy forditva – csak a távok érzékeltetésére!

A gépet elértem. Persze, a torontói átszállás nem ment a nagy könyv szerint, második gép órákat késett, úgyhogy éjféltájt volt érkezés „szúszenméri”-be. A gépen összeakadtam egy kollégával – együtt szenvedtük végig a tréninget.
Azt tudni kell, hogy 2 darab Sault Ste. Marie van, egyik az ontariói oldalon (azaz Kanadában), a másik a hidon túl Michiganben. Természetesen, mindkettőnknek a „másik” oldalra kellett menni. A kollégának egyszerűbb, ő amerikai. Szóval, ott álltunk egy elhagyatott kisváros repterén, ahova megérkezett „a” repülő. Igy éjféltájt a reptéren működő egy-két autókölcsonző már régen bezárt (pl. du. 4 vagy 6-kor), amig ezt kideritettük, s egyéb infókat is próbáltunk gyűjteni, mind a 3 taxi elment. Ajánlottak egy szállodát, amelyiknek állitólag van afféle „udvariassági kisbusza” (szabadon forditom a ‘courtesy shuttle’-t 🙂 – de olyan horribilis szobaárakkal, hogy ettől eltekintettünk. Annál is inkább, mert tudtuk, reggel 5 körül kelni kell a papirmunkát elkezdeni, autókölcsönzést intézni, s indulni a Hid felé – át az USÁba, s 9-re megjelenni az ügyfélnél.
Amig ezt kiötöltük, a reptéren már senki sem volt, egy takaritóemberen és egy biztonsági őrön kivül… (ex-kolléga, mondhatnám!). Biztonsági ember mondta, ő most „bezárja” a repteret, úgyhogy iparkodjunk. Jó-jó, de hova???
Szóba elegyedtünk, amúgy is ölte a kiváncsiság, ki lehet ez a két – öltönyben, nyakkendőben feszitő – idegen. Mondta, hogy őt 5:30-kor leváltják, akkor, ha gondoljuk s szánunk rá néhány dollár „benzinpénzt”, befuvaroz minket a városba, s letesz egy hajnalosan nyitó kávézónál vagy ilyesmi. S addig el lehetünk itt a váróban (lassan már hajnali 1 óra felé járt), s még biztonságban is, hiszen az épületet lezárja. Nos, igy lőn: mire a mosdóból visszaértem, a kolléga akkurátusan ráhelyezte zakóját a bőrönd(je) kihúzható aggantyújára (tudod, amivel a népek húzzák maguk után a bőröndöket), s szép fehér ingjében, nyakkendővel (!!!) hanyattfeküdt a váró frissen porszivózott padlószőnyegén – amig mi ott tökölődtünk, a fiúk gyorsan kitakaritottak közben -, magára boritotta elegáns fekete nagykabátját, s odaszólt a biztonságinak: Aztán akkor ne felejts költeni reggel ———-
Követtem a példáját. Pár órányi alvás után mindketten megébredtünk magunktól – vagy a kemény padlótól 🙂 , kissé rendbe hoztuk magunkat (?), s a biztonsági ember tényleg bevitt a városba. Adtunk neki 5-5 dollárt fejenként, s mindenki heppi volt. Letett egy szálloda előtt, bementünk, s eléadtuk, mintha szoba érdekelne, persze mondták, csekkin csak 10 órától, úgyhogy leültünk a társalgóban, laptopok elő… előkészitettük a papirmunkát stb. Egyik autókölcsönzőnek volt egy igen előnyös vikend ajánlata, de irodájuk csak 8-kor nyit. Megvártuk, addig épp elkészültünk dolgainkkal, kértük jöjjenek utánunk – ott voltak az utcában kissé lennebb, de a járda gyanitott helyén kb. félméteres hó tornyosult. Mindegy, egy idő után megjöttek, elvittek, adtak autót. Nem ilyen simán, de ez volt a vége. Ekkor már majdnem 9 volt, úgyhogy bepattantunk s hajrá a hid felé. Előttem haladó kolléga adott pillanatban későn vette észre a „Bridge to US” jobbra terelő táblát, úgyhogy kanyarja a keresztutcában stopnál várakozó autók JOBB felére sikerült, magyarán a menetirány szerinti BAL oldali legszélső sávba… a helyiek nagy-nagy rémületére és csodálkozására. Hidhoz értünk, őt átintették, következtem én.
Aha, kanadai!

Kitérő. Az amerikaik igen gyakran – de főleg 9/11 óta – szoknak arra hivatkozni, hogy a kanadai határvédelem és idegenrendészet laza (ez mondjuk igaz!), és ezért innen mennek a terroristák az USÁba. Ez marhaság, mert az összes szeptember tizenegyedikei röpködő érvényes amerikai vizummal, Kanadát NEM érintve jutott be hozzájuk! Hiába, nekik is kell egy bűnbak (a bűnbak keresés mechanizmusa univerzális!), igy ez most mi vagyunk. Márhogy mink, a kanadaiak… (Pártunk és) kormányunk néha erőtlenül tiltakozik az ellen, hogy a kanadai állampolgárokat születési helyük és/vagy kinézésük alapján kiszúrják a sorban az amcsi biztonságiak, de persze, ez falrahányt borsó.

– Hova megy és miért? – kérdezte a marcona amerikai határőr(nő). Mondom. Ja, hogy dolgozni? Mondom, nem, mert a NAFTA (észak-amerikai szabadkeresdelmi egyezmény) értelmében az amit én csinálok, más kategória, s elvben szabad mozgás. Ezt mondjuk a két kormány tisztviselői tudják, de magyarázd meg kora reggel a rosszkedvű, fázó, bunkó határőrnek. Félrehúzni!

Hirtelen épp úgy érzem magam, de legalább is nagyon hasonlóan, mint az egykori román-magyar határon, s lesz is kabát-ruha levetése, zsebek kiüritése stb… stb…
A qrva anyátok, üvöltöm… persze csak magamban, ezekkel nem lehet viccelni, nem lehet balkáni módon „kimagyarázkodni”… rögvest ugranak rád a bilinccsel! Azt szoktam mondogatni, azért (is) jöttem el Kelet-Európából, mert sok a nyelv, sok a határ, sok a kerités ——— és most tessék!!!!! Minden mozdulatomat gyanús szemmel követik – leülni, ne lépj közelebb, most már ne nyúlj a kabátodhoz….

Az idegbaj határán érek az ügyfélhez, jókora késéssel. Persze, hogy nem vár meg. Mobilon elérik az alkalmazottak, később visszaér, elkezdjük. Este aztán (a kollégával) találunk egy olcsó motelt, bekapunk valami vacsorát és ágyba zuhanunk. (Nem együtt, csak a tisztánlátás miján!).
Ma reggel hamar befejeztem, ami még hátra volt (szerencsém volt, megtörténhet, hogy a szombat reggel is a „helyszinen” ér…), s irány visszafelé a határ. Erre már semmi hézag, sze hazajövök, vagy mi. Leadom az autót, ők kiszállitanak a reptérre, ahonnan felhivom az irodát. Mr. Horvath, 14:50-kor lesz repülés Torontóba.

Beültem a reptér egyetlen kávézója-vendéglőjébe s egy-2 kávé mellett megirtam EZT!
Most itteni idő szerint 13:21 van. CET = 19:21 és Erdélyben 20:21.

Akkor ma, péntek este otthon alszom, s holnap reggel hivom az irodát, amikor is közlik majd, mikor s hova kell repülni avagy autózni (ha elég közel van) a hétfői kezdéshez.

Na, EZÉRT irok ritkán……………

P.S. Internetre kitevés előtt – már itthonról: nem javítottam belé, mert minek… ez így születtet, pl. hosszú Í betűk nélkül. De így az igazi.