2022-06-26 Nézegetem az újságcikkeket, tanulmányokat, esszéket – mindenféle irományokat, amelyekben egykori honfitársaim furcsán alakuló szegmense, határokon innen és túl, akaratlanul, de Putyin-apologétákká válnak. Olykor alig hiszek a szememnek. Nekem is vannak ukrajnai, Ukrajnában élő tollforgató barátaim, kapom a híreket, és én sem ma kezdtem az ismerkedést a régióval, folyékonyan olvasok (olykor írok is) oroszul, hellyel-közzel megértem az ukránt is, mint sok egyéb szláv nyelvet, látom s olvasom a román írástudók meg politikusok igencsak elütő véleményeit (mert szemem elé nyomulnak). Ismerem, elég jól ismerem az orosz történelmet, és nemcsak a Karamzin által elindított (és a szovjetek által lelkesen felkarolt) birodalmi szemléletű, orosz szupremáciát megindokló változatot, hanem dél-orosz sztyeppéken élő más nemzetek szempontjából írott változatokat. Ez utóbbi nézőponttal dagesztáni és csecsenföldi szeretetszolgaságom idején találkoztam először, akkor nagyon újnak számított, azóta a világ megtanulhatta volna, akár még Kelet-Európában is, de nem tette. (Sok könyvet kaptam ajándékba helyi történészektől, azokat még ide Kanadába is magammal hurcoltam…) Még egy személyes vonatkozás: orosz irodalomból (Gogol) írtam a diploma-dolgozatomat, oroszul, és fordítottam jeles orosz írót (Nabokov) magyar közönségnek. Akár ruszofil is lehetnék ilyen alapon, és bár sok mindent szeretek abból, amit orosz művészet és irodalom gyanánt emlegetünk, azért a despotikus mentalitásukat és politikai rendszerüket nem lehet szeretni. Egy neves amerikai elemző szerint az évszázados mongol/tatár iga nem múlt el nyomtalanul: beleégette magát a világképükbe, örökre otthagyva a kimondhatatlanul kegyetlen és embertelen politikai struktúrák iránti közömbösséget, sőt, olykor azok felkarolását. Ilyet persze, a mi nemzedékünknek nem tanított senki anno, mi valahogy akképpen próbáltunk megbékélni a lehetetlennel, hogy kinyilvánítottuk: szeretjük az orosz kultúrát, de nem szeretjük a bolsi-szovjet rendszert. Persze, a második mondatot csak szűk baráti körben hangoztatva. A vad, a kegyetlen, a keleti mintáról sarjadt despotizmust, az önkényt, a brutalitást elhessegettük, osztályharcos mázba mártva tettük elfogadhatóvá. Lásd Turgenyev Mumu c. írása: a bárisnya rossz, a jobbágy jó. Pedig a nyilvánvaló kegyetlenség irtózatától minden rendes embernek könnybe lábad a szeme a rövidke írást olvasván… Summa summárum, szeretném/szeretnénk szeretni az oroszokat, de a nagy kulturális fennköltségünkbe örökké belegázol a rettenet: IV. Iván óta, aki a birodalmi lázálmok elindítója volt, egészen a fél Európán átzúduló, erőszakot és halált hozó „felszabadítók” rémtetteit suttogva mesélő szüleinkig, nagyszüleinkig. Semmi nem változott: Putyin egyszerűen csak visszakanyarodott a rövid kvázi-demokratikus intermezzo után a régi hagyományokhoz. A második világháború alatt a Nyugat, kik ellen oly hevesen áskálódunk manapság, pontosan tudta, kivel áll szemben, illetve kivel szövetkezik: a nyugati „szövetségeseknek” (Amerikai Egyesült Államok, Nagy Britannia, Franciaország stb.) semmi kétsége nem volt afelől, milyen az orosz-szovjet rendszer. Pontosan tudták. Ám akkor és abban a helyzetben, úgy ítélték, hogy az Európát lángokba borító nácizmus az elsődleges ellenség, és annak leküzdésére még az ördöggel is – a szovjet-orosz ördöggel is! – hajlandók voltak szövetkezni. A háború végéig. A háború alatt küldték a fegyvert, nyersanyagot, ellátmányt az oroszoknak. Nem pipiskedtek avval, hogy nade mit is csináltak az osztályellenséggel vagy a mindenféle kisebbségekkel… Utána jött a vasfüggöny és a hidegháború. De csak utána, és nem a háború alatt, amikor az oroszok-szovjetek húszmillió halottal járultak a végső győzelemhez. Úgy tűnik, manapság senki nem emlékszik erre a leckére. Jelen pillanatban Ukrajna a „szövetséges” – mert a legvadabb embertelen rendszert exportálni akaró oroszokkal áll szemben. Persze, hogy tudom, sem ott élő magyarokkal, sem románokkal nem bántak jól az ukránok, a régi világból örökölt automatizmusokkal léptek fel minden emberjogi vagy kisebbségi jogi követelésre. Mindez azonban nem kellene elvakítson senkit annyira, hogy az ukránokat hibáztassuk, amiért Oroszország megtámadta őket (ami olyan, mint az áldozathibáztatás nemi erőszak esetén), vagy avval érvelni, hogy „jól megérdemelték”, mármint az ukránok, az orosz támadást, mert ugye tudjuk, milyen gazok voltak drága magyar (román) véreinkkel. Az a baj, hogy manapság hiányzik a politika világszínpadáról egy Churchill vagy egy Roosevelt, aki perspektívában látná az eseményeket, és a főgonoszra irányítaná a figyelmet. Meg az össztüzet. Azon tökölni most, hogy vajon Ukrajna megérett-e az európai klubtagságra, elég silány érvelés – pláné erdélyországi magyaroktól, de akár csonkamagyaroktól és „nagyrománoktól” is. Hiszen egyik ország sem igazán euro-kompatibilis, sőt, ott vannak lent, a béka segge alatt, korruptok és autokratikusak, vagy csak szimplán működésképtelenek. És sajnos, az értelmiségiek nagyrésze meg gondolkodásra képtelen. Mert a jobbról is, balról is mosott agya semerre nem lát. Olykor még a zabostarisznyát se – a lovak ennyivel előbbre vannak. Belegondolok, vajon, ha kiderült volna, hogy a Tienanmen-téri tankkal eltaposott áldozat verte a feleségét, akkor azt mondanánk, jól van, megérdemelte? Mert úgyse volt eurokompatibilis… Nyitókép: Az egykori kaszinó Lvivban (a “mi” Fellner és Helmer színházépítő csapatunktól) Megosztom