ZÖKKEN…?

Nem tudom, másokkal is megesik-é, hogy valamilyen témába belebotlik az ember, aztán ezt követően mintha minden további felbukkanó esemény, olvasmány ehhez kapcsolódna… Persze, tudom, ez inkább agyunk működésének módjáról árulkodik, semmint valami „sors-szerűséget” illusztrál, de szubjektíve igencsak úgy tűnik: minden út… az időbe vezet.

1. Előbb volt ez a „kitalált középkor” dolog…
2. A szubjektív idő…
3. A megnyújtott nap…

1. Előbb volt ez a „kitalált középkor” dolog. Már önmagában is érdekes (ha igaz, ha nem) annak felvetése, hogy valakik, valamikor beletoldóttak cirka 300 évet a történelmünkbe. Korábban már írtam arról, hogy mindenfajta nem-ortodox történelem megközelítést nagy élvezettel szoktam olvasgatni. Na, hát ez az a javából! Hozzákapcsolódóan számomra szinte mellékesek az olyan jelenségek, hogy ebből magyar (h)őstörténészek (?), bőszmagyarok milyen következtetésekre, továbbgondolásokra ragadtatják magukat, vagy hogy egy (nem román, hanem) német szaki úgy véli, ez megoldána a dáko-kontinuitás problémáit (lenne ő egy anti-Roesler?) és ilyesmik. Az izgalmasabb kérdés az, lehet-e, pontosabban lehetett (volna)-e ilyen módon „játszani” az idővel??? Egyéni és kollektív tudatban manipulálni az Időt?
Nem árt persze felidézni azt sem, hogy többnyire csak az ún. nyugati-európai kultúrkörbe tartozó világban létezik az időnek ilyen lineáris felfogása, mely szerint egyik végtelenből (vagy teremtéstől) elindul egy egyenesvonalú „valami” – vagy azon haladunk mi? – a „másik végtelen” felé… és ebben az értelmezésben a jelen nem más, mint éppen EZ a pillanat, amikor X ezt a betűt gépeltem, de amint eljutott agyamig, és megjelent a képernyőn, már múlttá is változott, alakult, vedlett. Nos, a fenti teória kiagyalója (felfedezője?) azt állítja, hogy ebbe a vonalba valamikor, valahol, valakik (meg is mondja, hogy kik!) „beletoldottak” egy szakaszt.

Olvasmány: Kitalált középkor

2. Aztán azt állítja egy amerikai tudós, hogy van valós alapja (is) annak az eddig szubjektívnek vélt érzésnek, hogy gyerekkorunkban lassabban telik az idő, aztán ahogy vénülünk, úgy érezzük: egyre rövidebbek az évek, hónapok… Még képletet is felállított ehhez. Ha jól emlékszem abból indul ki, hogy az épp elmúló évet nem a naptári évekhez kell viszonyítani, hanem a „szubjektív” évekhez. Mondok egy – tőle való – példát. Ha 40 éves vagyok, és (itteni átlag szerint) várhatóan 80 éves koromig fogok élni, akkor ebben az életkorban az idő múlása kétszer olyen gyorsnak tűnik, mint 10 éves koromban. (Tényleg, akkoriban igen szép, hosszú vakációkat éltünk meg, nem?) Van ennek egy bonyolultabb következménye is! Mert bár a fenti példa esetében az abszolút számok azt mutatják, hogy éppen életem felénél tartok, de az ő számításai szerint tulajdonképpen – szubjektíve! – leéltem már az életem 71%-át! Még rosszabb a képlet, ha konkrétan magamra alkalmazom, hiszen elrúgtam már az 51-et is… ne is számoljunk.
A fenti példához visszatérve, úgy tűnik, 20 éves korában volt a példaegyed a szubjektíve érzékelt élethossz felénél… (Dante, ezek szerint, csak megzavarja az embert.)
Állítólag kísérletekkel is alátámasztották már az elméletet, bár mások tagadják, mert (ismét csak: a mi nyugati standarjaink szerinti mérce) a kísérlet megismételhetősége (replikálás) nem volt száz százalékos.
Azon is gondolkodnak, vajon mi okozhatja ezt – egyik legkézenfekvőbb elmélet, hogy az öregedéssel belső biológiai óránk lelassul, és ezért úgy tűnik „száguldanak” mellettünk az események.
Akárhogy is van, jól ki kellene használni ezt a még hátralevő 18-19%-ot. (S ez is csak akkor igaz, ha a példa-élethossz rám is érvényes! De hát ki tudja azt…)

Egy másik megközelítés szerint nézzük az alábbi számsort

1.6     3.2     6.4     12.8     25.5     51     102     (204)

Nos, ha ebben az életkoromat legjobb közelítéssel az 51 fejezi ki, akkor balfelé nézvést két-két szám (=életkorok) közt eltelt idő – szubjektíve – kb. azonos hosszúságú, sőt fontosságú, mondja egy másik okosember… Jobbra extrapolálás, persze, de azt hiszem, az már a fantázia területe. De egybevág az előbbi százalékokkal: hiszen a mostantól 102 éves, feltételezett koromig megtörténendő idő csak annyinak tűnhet majd, mint pl. a hat és féléves koromtól szinte tizenháromig tartó szakasz… Avagy az volt olyan „hosszú” amilyen „rövid” lesz/lenne ez???

3. Ez egy köznapibb eset. Viszont jobban a húsomba vág!
Mert nem elég, hogy miután a Chicagóban tüntető melósok kiomló piros vére (jó, jó, nem most, hanem 1886-ban!), miként azt jól megtanultuk az oskolában, pirosra festette a május elsejei lobogót, mégpedig a 8 órás munkanap kiharcolása okán!
és nem elég, hogy az USA és Kanada ezt azóta is igyekszik jól eltitkolni, ezért szeptember első hétvégén ünnepeljük (?) a Munka Napját, Labor Day/Labour Day
és nem elég, hogy úgysincs elég munka mindenkinek (ami önmagában nem lenne olyan nagy baj – nekem – de ilyenkor többnyire fizetés sincs…)

hanem még újabban azt is elvárják az aktív dolgozóktól, hogy 10-12 vagy még több órákat dolgozzon. Mindennek tetejébe a legújabb felmérések szerint ezen a kontinensen egyre több egyén kel hajnalban, mind korábbra és korábbra állítva az ébresztőórákat… mert úgymond „hosszabb napra” van szükség, hogy minden beleférjen.

Csak úgy csendesen kérdezem: normálisak ezek?

Tegyük most félre a pusztán orvosi szempontokat (elégtelen alvás, szervezet kimerülése stb.), bár azok is fontosak, hiszen az életünkről van szó vagymi… Engem megint az izgat jobban, miért „találunk ki” olyan életformákat, amelyek természetellenesek? Azaz nem az életünket próbáljuk bölcsen az adott – objektív vagy szubjektív, itt most mindegy – időhöz igazítani, hanem csalni próbáljuk az időt… Van ennek értelme?
Ilyenkor óhatatlanul visszavágyom életem dagesztáni korszakát, ahol és amikor a „pontos idő” legalább egyórányi lazasággal értelmezendő (pl. egy találkozó esetén), és merem állítani: a szomszédságban folyó csecsen háború, robbantgatások és ilyesmik ellenére egy szál „stresszelt” embert se láttam! (Kivéve a nyugati humanitárokat, akik ezt nem értették…)

És akkor mindebből mi a tanulság?