2008-03-01 | 4 hozzászólás Sok webes bizbasszal úgy vagyok, hogy egy pillanatig fellelkesülök tőle, aztán a kezdeti láz elmúlik, és hosszú hetekig, akár hónapokig rá se nézek. Nagyjából ez a sors vár az iwiw-re való meghívásom és bejelentkezésem utáni akciókra is. Tudom, hogy sok régi iskolatársam, barátom, haverem ott van, de bogarászni a sokezer profilt meg keresgélni ismert nevek után — macera. Nem tudom, hogy lesz-e valaha is sokszáz “ismerősöm” bejelölve, mert ahhoz, vélhetően, nekem is aktívabbnak kellene lenni. De nem vagyok… Hanem aztán ma reggel ébredés utáni emilcsekk idején ott volt, hogy egy régi iskolatárs a 11-esből, D. Sándor felfedezett ismerősként, és én lettem az 500-ik ismerőse (ígért ennek okáért egy pezsgőt, ha majd találkozunk!). Szép nyugodalmas reggel, asszony tegnap elrepült Hamiltonba, környékbéli barátnékkal kikapcsolódni, ami abból áll, hogy hárman-négyen egyszerre beszélnek qrva gyorsan szerb-horvát-bosnyákul1, és állítólag mind értik egymást, és ebben én úgy sem lehetnék partner mert az én ezirányú nyelvudományomat avval szokom bevezetni, hogy ako govoriš polako, rozumijem… malo2, szóval, én itthon nyugiba nézegetem eme pezsgőt ígérő Sándornak az ismerőseit, és akkor egy ismerősnek tűnő név alatt ott áll, hogy város: Dés. Namost, akik ismernek, azok tudják, hogy annak idején frissen diplomázva én ebbe a városba kerültem orosz-magyar tanárnak, és még mielőtt rájöttem volna, hogy mi is az a tanárkodás, a nyakamba varrtak egy osztályfőnök nélkül maradt hatodik osztályt, a hat cét, ha már úgyis itt vagy alapon, meg hogy más osztálytalan magyar tanerő épp nem akadt. Igazság az, ez a “nyakamba varrtak” egy kicsit hülyén hangzik így utólag, mivel én napok alatt beleszerettem ebbe az osztályba (vagy a magam fontosságába, ki tudja azt mán…). Aztán végigvittem őket nyolcadik végéig mint oszi. Az oszi maradtam mai napig nekik. Nyóccé – 1978. június 15 tanévzáró kép – (photo ©Ismeretlen) Innen kezdve megcsapott a múlt szele, és gyorsan elkezdtem nézegetni, van-e ott még valaki a “nyolcadikcéből” (a ballagásuk napján, este a bulin, amire meghívtak, kellő mennyiségű alkohol után a szoba közepén elkiabáltam magam mint egy Fülig Jimmy, hogy ‘szervusz nyolcadik cé osztály’, és ők aztán visszategezték a királyt3. Tavaly elhoztam egy nagy halom régi fényképet Európából, köztük ezt is itt, ami a hátára írt dátum szerint 1978 június 15-én az évzáró idején készült (egerésszél a képre, hogy lássad élvezhető méretben). Huszonnégyen alá is írták a huszonhétből. Nézegetem a képet, és nem lehet ezt komolyan megállni. Ott bambulok középen, voltam is vagy huszonhatésfél éves, ők meg akkortájt mind “tanárbácsinak” szólítottak a helybéli szokás szerint, pedig most így belegondolva kb. 12 évvel voltak csak fiatalabbak nálam, most meg ha én 57 felé ballagok, akkor ők ott a 45-ik születésnap táján… Tavaly rendeztek egy találkozót, erőst hívtak rá, de nem tudtam elmenni, utána aztán L. Péter küldözgetett fényképeket, hogy aszongya teszt: kit ismersz fel? Elég jól vizsgáztam, azt mondta. Közben az iwiwen előbukkant egy másik dési gyerek, őt is tanítottam, de ő egy évvel az enyimek alatt járt (piszok rossz és szemtelen kölyök volt, sántáló matekes kollégám örökké regulázta… de mára benőtt a fejelágya), naszóval ez a másik L. Péter kirakott picasa albumba sok-sok képeket erről a találkozásról ide! Nem, nem, a képeken a gyerekek azok már az ő gyermekeik. Az én nyolcadikcém — ők azok a kedves, joviális kopaszodó, őszülő urak meg azok a kellemesen gömbölyded szép hölgyek. Szépek voltak azok akkor, tinédzser-korukban is, de akkortájt és arrafelé nem volt még afféle divat, mint van itt a kanadai tajgákon, hogy meglett férfiemberek kislányokat tesznek magukévá, többnyire mivel képtelenek normál kapcsolatra lépni felnőtt nőstényekkel. Na, de most nem a kanadai marhaságokról van szó, úgyhogy kanyarodjunk vissza az én kedvenc osztályomhoz, ahol csupán a szememet legeltettem az akkortájt még hamvas, de már lassan virágba szökkenő süldőlányokon. Persze, ők ezt akár öntudatanul is tudták jól (mert az asszonyiállat már csak ilyen!), és az ösztönből serjedő kacérkodás sem volt mindig idegen tőlük. De ennyi. Semmi botrány, semmi szenzációs történés. Ámbátor az is igaz, hogy nyolc-tíz év múltán felnőttekként találkozva biztosan ágaskodott volna bennem a hímállat, hogy bibliai értelemben is megismerjem néhányukat… de addigra már annyira más dolgok őrülete volt az életem közzéppontjában (pl. 78+10=88-ban települtem Budapestre hátrányos helyzetű, gyerekét egyedül nevelő atyaként), hogy mindez már csak egy efféle blogbejegyzés kapcsán előbukkanó mosolyogtató emlék. Azt hiszem, így volt ez jól! Mert akkor még mindig visszamehetek közéjük, ha meghívnak a következő találkozóra… Mostmegmár? Most már az olyan napoknak örülsz, amikor nem bánt az aranyér, a prosztata, nem felejted el reggel betenni a protézist mielőtt kimész a házból… legalább is így mondják öreg barátaim. Azóta? Egy darabig még sikerült tartani a kapcsolatot, de aztán az élet engem messzire sodort a nagyvilágban (amint ezt romantikus regényekben mondanák), és ezért sokáig alig tudtam róluk valamit, mielőtt az említett 2007-es találkozóra meg nem hívtak. Angol nyelvű web design oldalamról érkezett az izgatott izenet: hszi alias moshu (moşu’?) nevű embert vadászva. Szerencséd, hogy öregapádnak szólítottál, mert ímé megtaláltál, Peti. Nagyon bántott, hogy nem tudtam elmenni: azokat a “kölkeket” én nagyon szerettem, szívesen elborozgattam volna velük. Ha lesz is találka, én idén se tudok majd ott lenni (de az egy másik, nem publikus történet). Ám ettől még szeretnék minél többet hallani, tudni róluk. Hé, nyolcadikcé, tessék jelentkezni, kommentelni itt alant, emilezni, meg ilyesmik! Hol vagytok? p.s. Jut eszembe, hogy egyszer én már írtam ennek az osztálynak egy nyilvános izenetet, ami a helyi sajtóban jelent volt meg. Ej, ha azt valaki előásná és elküldené nekem egyszer… Amikor én meg ő iskolába jártunk akkor csak egy nyelv létezett: a szerb-horvát. Amióta jól megháborúzták magukat, azóta a politikusok (nem nyelvészek) eldöntötték, hogy most már 3 különálló nyelv van: a bosnyák, a horvát és a szerb. A horvát latin betűkkel ír, a szerb cirill ábécét használ, a bosnyák nem tudja mi legyen… Én meg a “hosszúnevű nyelv”-ként emlegetem. ⇑ ha lassan mondod, értem… egy keveset ⇑ Olvass Rejtőt, ha nem érted… ⇑ Megosztom
Nagyon megcsapott az emlékezés szele, rátalálva erre az oldalra. Eddig még nem volt időm átolvasni a többi oldalakat. Hát én már nem emlékszem pontosan mit is tanított nekem a “tanár úr” (Seriful), magyart vagy oroszt,még az SZ betű jelentését is tudtam valamikor a nevéből(el lett mondva), de felejthetetlen emlékek a Bakon játszott számháborúk.Végül úgy tudom , hogy volt(tál)még osztályfönök a 3-as iskolában a húgom osztályával. Pop Elemér vagyok 1980-ban végeztem a 8 oszt. ebben az iskolában és a húgom az Pop Eszter 2 évvel kissebb nálam. A húgom osztály társai közt említek egy pár nevet : Váncsa Pál, Kovrig István, Jenei ikrek, Füleki ikrek, stb.
Igen, a “legendás” nyóccém után még kaptam egy ötödik osztályt, és pár évig osztályfőnökösködtem nekik/velük… ám egy szép napon úgy döntöttem, hogy elég volt a tanárkodásból, és valamikor ’82 januárjában (ha jól emléxem), végleg abbamaradt tanári pályafutásom. A húgod nevére emlékszem, tán még az arca is rémlik… néhány másik név szintén ismerős. Mozgósítsd a népeket, hogy küldjenek képeket: akkorit és mostanit 🙂