Az újvilági birsalma sivár élete

Vannak ezek a történetek, amik kapcsán tökéletes az egyetértés a nosztalgiában sűrűn mártózó egyedek között, egyik ilyen örökzöld, hogynemondjam: öröksárga szagmotív (mely szót a lájtmotív mintájára alkottuk legott) a szekrény tetején ódon légfrissítő gyanánt használt birsalma.

Láttam a boltban tavaly télen birsalmát, vettem is kettőt, hogy legyen, és a konyhában felraktam őket a kredenc tetejére. Mondván, s remélvén, hogy majd csendesen terjengő birsalma-illat lengi be a házat, hozva a kanadai modernségmutatványba, ami a házunk, egy kis óvilági hangulatot, miegymást. A bosnyák nő is (aki, nem is olyan mellesleg, nem igazán bosnyák, csak boszniai, ámbátor nem sok elme érti manapság e hexameternél is parányibb különbséget), szóval ő is bólogatott, hogy bizony, bizony, nagymamák és birsalmák meg minden efféle k. und k. izé.

De az én igazi birsalmáim olyanok lettek, mint a mű. Márminthogy a műbirsalmák: szagtalanok. Egy csepp birsalma-illet se nem szálldogált sehol, hiába jöttem-mentem a légtérben. A birsek csak díszelegtek ott a konyhakredenc tetején (lehet, hogy a tisztaszoba után áhítoztak?), és nem volt interakció a környezettel. Szagot ki nem bocsájtunk, lehetett a jelszavuk, ma is ott bénáznak a kredenc tetején, az értelmetlen lét kanadai szimbólumaként. Ha már nem lett belőlük dalmát birsalmadzsem (micsoda jam), legalább öreg nagynéniket idéző nosztalgia-szagságot kéne árasszanak. De ezek nem csinálnak semmit, csak néznek le onnan fentről szem-telen, s kérdőjelezik önnön létüket.

De legalább van miről írni.