Kútmérgezés magyarul

Lassan huszonöt éve lesz, hogy Kanadába érkeztem. Nem Kolozsvárról, ahol születtem és töltöttem életem több, mint felét, hanem egy majdnem évtizednyi magyarországi „intermezzo” után. És mivel azalatt lett magyar állampolgárságom is, a kanadai statisztikák szerint magyarországi bevándorlóként érkeztem. És elvben most van három állampolgárságom, bár csupán egyetlen útlevelet használok, még olyankor is, amikor „haza” megyek – vagy olyankor pláné.

Szeretem azzal nyugtatni magam, hogy én mindenhol, akármikor ugyanaz az erdélyi magyar – magyarul beszélő erdélyi, mondom itt angoul: Hungarian-speaking Transylvanian – vagyok és voltam és leszek, aki egy szép napon elindult a nagyvilágba. S bár e szókapcsolatban a „nagy” afféle szinte népmesei fordulat, kiderült, hogy én komolyan gondoltam. Szűk volt, kicsi volt a kisebbségi lét korlátozott játéktere, és hasonlóképpen kilátástalan az egynyelvűség befelé fordulós rövidlátása.

Jó-jó, de milyen nyelven álmodsz? – szokták kérdezni a közhelyt. Nem tudom. Nagyon ritkán emlékszem az álmaimra (mert szakemberek szerint mindenki álmodik, csak ébredéskor elfelejtjük, ezért nem mondom már manapság, hogy én sose álmodok…) és még ritkábban van beszéd azokban az álmokban. Vannak valós emlékekből összerakott álomvilág helyszínek, vannak furcsa szereplők és vannak nők. Ide eredetileg pinákat akartam írni, mert az ötlött fel elsőként, és az a precízebb meghatározás, mert tényleg azt álmodok, de a régóta magunkkal hurcolt prüdéria maradványai mindig közbelépnek, s szalonképessé finomítják a életet vagy álmot, felhasznált szavaink nem leírják, hanem átírják a valóságot, még az álombelit is, tulajdonképpen a kimondott és leírt szavaink meghamisítják az érzékelt világot.

És nemcsak a női test domború bugyrai járnak rosszul szavainkkal. Minden egyéb is. Akkor is, ha nem álmokról szólunk. Sőt, olyankor még inkább, de erre csak nagyon későn jövünk rá. Én úgy nőttem fel magyarnak, hogy anyám, apám, nagyanyáim, nagyapám, és mindenki magyarul beszélt velem. Magyarul tanított a tanítónénim, s magyarul faltam a könyveket évtizedeken át. Olykor még most is, ha arra érdemes (magyar) írókra bukkanok. A többieket, a világnak az irodalmát vegyesen olvasom vegyes nyelveken. Szeretném mindet eredetiben, de arra már nincs idő – a nyelvek olyan szintű megtanulására. Magyarul mondom a szorzótáblát, erről írtam is valahol, a gyors fejszámolást, amit apám gyakoroltatott velem kisgyermekként sokat, ma is csak és kizárólag magyarul: a számok magyarul sorakoznak a fejemben, mint azon a hosszú papírszalagon, amit ötödik osztályban csináltatott velünk a történelemtanárnő, a közepén volt a egy nagy zéró, azaz nem is zéró, csak egy kiinduló pont, egy nagy I betű, i, mint időszámítás, és attól balra is, meg jobbra is rovásonként oda kellett írnunk az éveket, sorba, balra haladva láttuk, mi volt időszámításunk előtt, ahogy mentünk hátrafelé, míg a jobbfelé futó számok az i.sz. időszámításunk szerinti éveket jelölték, amíg elértek a mába. Azon nem sokat törtük a fejünket, hogy miért éppen Augusztus császár uralkodásának harmincadik esztendőjétől számítjuk a nullát, s hogy van az, hogy ő itt is, ott is, előtt is, után is uralkodott, hanem nagy-nagy odaadással ragasztottuk össze a rajzlapokból vágott papírcsíkokat, és huzigáltuk a vonalakat, egy-egy évet pillanatnyira zsugorítva. Ez később, a negatív számok tanulásánál is nagyon hasznos volt: a mínusz öt plusz tizenhárom egyenlegét megvonni elég volt a kétirányba futó végtelen papírcsíkra gondolni, s máris meglett az eredmény: öt rovás balra, s a maradék nyolc jobbra. Anno Domini. Persze, a számok mind, mind magyarul léteztek jobbra is, meg balra is. Ma is úgy vannak ott.

Kint az udvaron és az utcán beszéltünk románul is, ha kellett, hiszen a sokcsaládos udvaron az egyszál Marinica kedvéért, minden gyerek megtanult románul, bár ő sose tanult meg magyarul, de ezt akkor még nem tekintettük baljós jelnek, pedig az volt. Belül, nemcsak a házon belül, de lélekben is belül, mi bizony csak magyarul. Nem mindig az oskolamesterek tudálékos nyelvhelyességi babonái szerint, de azért magyarul. Nagyanyám például mindig úgy mondta: fájnak a lábaim, és valóban mindkét lába erősen meg volt dagadva (és ezt a határozói igeneves szerkezetet is elítélendőnek mondják „nyelvművelőék”, pedig átfogalmazva nem ugyanazt jelentené!). Az, hogy magyarul létezünk a világban olyan természetes volt, volt mint Dandin Gyuri prózája.

Közben persze, a román mellé tanultunk oroszt is, akkoriban mindenki azt tanult „idegen” nyelvként, aztán franciát, latint, angolt, ahogy iskolákat váltottunk, még később felsorakozott az ógörög meg ószláv is, majd az iskolaévek után egyéb nyelvek felszínét is megérintettem futólag, de ezek mind (mindig?) a magyarra épültek, arra alapoztak, avval lettek összehasonlítva, mondhatnám abból nőttek ki. Vagy ahhoz nőttek hozzá. Mintha lett volna egy hatalmas fa, hatalmas lombkoronával, ami nem csupán a szavakat jelképezné, hanem az egészet tartó erős ágakat, és aztán arra ránőttek, mint folyondár-növények mindenféle más nyelvek a maguk szavaival és illatával, olykor szinte párhuzamos fák fonódtak össze nagy kavarodásban, bársonyos egymásba-simulásban, miként a fűszerszámok ízei olvadnak össze a nyálban, újabb és újabb kombinációkban valahányszor ugyanazt az ételt főzzük.

Ez az én magyarfám soha nem korhadt, mindig él, ha öreg is, mert erős és megtartó, érzem az ízét, az illatát, a fűszerszámos zenéjét. Csikung mesterem, a szifu, mondogatja gyakorlatozás közben, hogy csak a légzésre figyeljünk, miközben elménket és lelkünket kiszabadítva a hétköznapi bajoktól és -ból valamiféle megnyugtató világot képzeljünk magunk köré. Nálam ez mindig magyarul történik: kisfiúként – és olykor úgy látom magam, ahogyan régi fényképekről nézek vissza mai létemre – egy erdélyi magyar rét közepén állok a magas fű és mezei virágok között, magyar nagynénik és magyar barátok figyelnek a nyári csendben, a mindenféle tarka virágok neveit csak magyarul tudom, hiszen a kanadai réten is elegendő, ha magyarul fedezem fel a harangvirág kékjét vagy a gyöngyvirág fehérjét. Szellemi torna gyanánt kitűnően megtanultam angolul is, írogatok is mindenfélét, s fedezem fel a hangsúlyok eltolódását, magamban így hívom a nyelvekbe zárt és általuk meghatározott valóságok versengését. Minden nyelv más valóságot ír át, és másképpen.

De a kályha magyar. Frige soba lui Ida – mondta a románul totyogó bukaresti unokahúgom, amikor rátenyerelt a Rudolf-úton anyám konyhájában a főzőkályha oldalára. Neki román volt anyám kályhája, de nekünk nem. Azóta ő Amerikában román, én meg Kanadában magyar. És mindig a kályhától indulunk. Annak a Titan-szagú kályhának az emlékét, ami magyarul él bennem, soha senki nem veheti már el.

Gyanítom, így van ezzel más is, aki velem együtt vagy velem egyszerre nőtt fel ott. Vagy bárhol, ahol magyarul beszélnek. A nyelv, a magyarságunk, az anyanyelvünk, a szavak és a könyvek, az iskolák és a virágnevek összekötnek, mint a szuszogás ritmusa. Amikor a többségi de kis(stílű) antant hatalmak el akarták ezt venni tőlünk, akkor ez tartott össze. Az elnemzetlenítésre törekvő kis hatalmak orvtámadásai lepattantak az anyanyelv pajzsáról. Mostanig.

Most meg belülről jön a megosztás. Mert valakik épp a magyarságunkat vagy annak földi mását próbálja úgy kisajátítani, hogy abba ne férjen bele mindenkinek az ő saját magyar világa. Miféle világfelfordulás történt, hogy magyaráznom kell a magyarságom, hogy azt kiabáljuk egymásnak az óperenciák minden partjairól, hogy az én magyarom nem a te magyarod, s a te magyarod nem az én magyarom. Ságom, ságod. Voltunk mi már pálma, mi edződött súly alatt, s fűszál, mi meghajolt a szélben, s nem tört derékba, mint szálfenyő, s vadvirág a magyaros műdalban. (S azokat is boldogan vonyítottuk a boros éjszakákba…) Most meg lettünk nem-magyarok és még magyarabbak. Leg? Vagy felsőfok nincs, csak az elválasztó középfok? A nyelvész az emberben már csak ilyen: a grammatikát látja meg leghamarabb a hatalom szómágiája mögött is. Mert a nyelv akkor is árulkodó (árulkodik?), amikor valót fest, és akkor is, amikor hazudik. A hazudós is a miénk, még ha nem szeretjük is. Én nem bánom, ha a politikában egymásnak feszülnek az indulatok, az érzelmek, a világmegváltó eszmék. De azt nem szeretem, sőt utálom, ha a politika, innen vagy onnan, el akarja venni, el akarja tagadni a nyelvbe zárt világom, s úgy akar „magyar” lenni, hogy közben el akarja orozni az én anyanyelvi örökségem. S most itt állunk, világ magyarjai, szétszakadva a nyelvben, a magyarban, sandán lesve egymást, hogy ki s mikor taglóz le kit közös nyelvünkön a magyarság nevében. Mondhatnám, a sors iróniája, hogy ama bősz bajnokok legtöbbje nem is tudja, mi a tagló – nekem meg apám emléke, aki híresen erős ember lévén, állítólag, egyetlen ütéssel, egyetlen taglóütéssel ölte le a marhát. De már nem kell ide tagló. Öljük mi egymást a szavakkal, szép magyar szavainkkal cifrázván a bánatot. Mi akkor öszetartott, ma megoszt.

Az anyanyelv sír, s az apanyelv szétcsapna köztük. Szétszakadt a nyelv (is), és a szótlan álmokból riadva ébredve vénülünk szerteszét. Szerte szét…