A lengyelek kolbásza

Vajon miért van, hogy míg a legtöbb friss hentesáru valamilyen városról kapta a nevét – parizer, krakauer, frankfurter és ilyenek – addig a lengyelkolbász egy egész népről vagy országról?

Ez úgy jutott eszembe, hosszú kerülővel, hogy tanult barátom, ki szintén filológ és poliglott, küldött egy képes viccet (románul), amelyben a botniță meg a lesă is szerepelt (szájkosár meg póráz, az egynyelvűek kedvéért), ám mivel a legtöbb román internetező sose használ megfelelő román betűkészletet (bár a magyar internetező sem túlbuzgó e téren), agyam már automatikusan ellenőrzi, hogy farkincás Ș vagy csak sima S talál oda a szóba.  (Az előzőt úgy ejtik, mint a magyar s-t, a másik a magyar sz-nek megfelelője.) És akkor amint ízlelgettem a lesă vs. leșă lehetséges olvasatokat, mindenféle hülyeség futott át agyamon, iskoláskori élmények és ki tudja miféle emlékfoszlányok összefonódásából.

Aki nálunkfelé járt iskolába, az román órákon hallott, hallhatott egy Costache Negruzzi nevű íróról (sosem értettem, miért így írta a nevét, hiszen az apja Negruț volt!), és annak volt egy Sobieski și românii c. írása (történelmi elbeszélés), amelynek címadó hőse III. Sobieski János (lengyelül: Jan III Sobieski) lengyel király. Na, és ott eme szöveg tanulmányozása folyamán botlott a magamfajta magyar olvasó abba a szóba, hogy leș. Leșii – többes számban. Amiről lábjegyzetben elmondták, hogy „lengyel”-t jelent. Nafene… Kiérti ezt? Amikor az autójukon is az áll, hogy PL, meg az álimentárában „polonez” néven kérjük románul a lengyelkolbászt, merthogy románul az országukat Poloniának mondjuk, s ők maguk a polonez, polonezi/-ji(?) néven ismertek, akkor hogy jön ide ez a leș?

Ráadásul, amikor ma megnéztem a románok híres értelmező szótárában, a Dexben, akkor kiderült, hogy egyes számban leah. Illetve, lehet akár az is, ahogy én emlékeztem.

LEAH, -Ă, pl. m. leși, s.m. și f. (Învechit) Polonez(ă). – Variantă: leș s.m.

Előbb említett okos barátommal, ki szintén szeret a nyelvekkel játszadozni, szoktunk mi a saját szórakoztatásunkra mindenféle szófacsarásokat meg -eredeztetéseket kiagyalni, miközben gátlástalanul váltunk egyik nyelvből a másikba, s jókat röhögünk a fura eredményeken. (Ámbátor olyan agymenést, mint a dagesztán fővárosnak Mahacskalának a „magyarítása” Moháskállóra, mit marhakomolyan adott elő egy derék őstörténész, bizonyítandó, hogy a madzsari törzsek már ott is… na, olyat még nem tudtunk kitanálni. Ezt a példát azért is szeretem nagyon, mert én ott éltem és dolgoztam, ergo tudom, hogy a város eredetileg Петровское (Petrovszkoje) néven lett alapítva, annak emlékére, hogy egyszer régen Nagy Péter cár megállt ottan. Némi variációk után, pl. Petrovszk-Port (kikötő), a bolsevik forradalom után pedig egy Магомeд-Али Дахадаев nevű verespartizán, forradalmi álnevén Махач = MAHACS(!) lett a névadó. Hát, ilyen ez, ki a Léna folyóról (Lenin), ki az acélról (oroszul sztálj – Sztálin) kapta illegalista nevét, ezt a vitézt meg Mahacs néven jegyezték. Lovasszobra ma is ott ál a mahacskalai vasútállomás előtt. Mint a moháskállói huszár…)

A DEX-et (Dicționar Explicativ, a román értelmező szótár) bogarászva, kiderült, hogy ők az ukrán лях – ljah-ból eredeztetik vagy tán az (ó)orosz… liehu? Ilyeneket idéz a Dex:

Leah a. și m. (pl. Leși), numele arhaic și popular al Polonului: cu Leahul, cu Maghiarul, cu Turcul încruntat AL. [Rus. LĬEHŬ].

Jól meghánytuk-vetettük, eszperántótól litvánig, ezek meg Lenkija-nak mondják a Lengyelországot! Én rögvest „megoldottam” a talányt, úgy okoskodván, hogy a szlávoknál van egy PO- prepozicíó, mi működhet prefix (előtag) gyanánt is, ergo PO+Ljech vagy PO+ljah… s máris megvan a polyák, polák. Van itt Ámerikában is Polak, ill. Polack – ők a zsidó-jiddish polak=lengyel népnévből eredeztetik.

A mi lengyel szavunk, mint a litván „lenki…” akkor meg honnan?

 

lengyel – ‘a Lengyelországot lakó nép, ennek nyelve, ennek lakója’; ‘e néppel, nyelvvel kapcsolatos’.

Honfoglalás előtti óorosz jövevényszó, de forrása csak régi bizánci és arab forrásokból mutatható ki: lendzanini, illetve laudzaneh. A kérdéses óorosz szó feltehetőleg lendzsan volt, és a lendo (‘irtásföld, szűzföld’) származéka. A magyarban hangrendi illeszkedéssel, majd elhasonulással lendzsan ⇨ lendzsen ⇨ lengyen ⇨ lengyel hangfejlődés zajlott le. A ~ek saját neve polski, azaz ‘mezőségi’.

*

Ez már mindent megmagyaráz, hiszen a LEN tő ott van a litvánban s a magyarban is, és akkor innen már csak egy magától (magamtól?) értetődő ugrás a lengyelkolbászra, ami érthetetlen módon e népről kapta nevét. Biztosan vannak véletlenek, és nem-véletlenek. Ma délelőtt takarítás közben, még mielőtt a LESA vicc megérkezett volna, kezembe akadt egy felső polcon hányódó, porosodó ’doszár’ – benne egy 1983-ban elkezdett projekt: Régi kolozsvári mészárosvilág. Abban az évben a Korunk meghirdetett egy „oral history” pályázatot – addig nem sokan tudták, én sem, mi is az az oral history. Nagyapám is (a Horváth), meg apám is hentes-mészáros volt, ezért rögtön a fenti cím jutott eszembe, és magnós beszélgetéseket rögzítettem előbb apámmal, hogy megadjuk az egésznek a keretét, meg, hogy kiokítson, aztán három öreg iparossal. A magnó-felvételek talán már nincsenek meg, de a frissiben legépelt szövegek ott vannak ebben a sárguló doszárban. Néha ilyen megjegyzés a lap alján: fél szalag rossz vétel – szöveg hiányzik.

Apám elmesélte, hogy volt egyrészt a „piros áru” vagy száraz dolgok – szalámifélék. Ezek a salétromsótól voltak olyan szép pirosak, s ma is, mert különben a szárított vagy füstölt hús megbarnul… mint az otthon készült kolbász. S aztán volt a friss áru, amit főztek: „parizer, lengyelkolbász, virsli, frankfurter és így tovább…” (ez szószerinti idézet apám akkori szövegéből!). Ott nem említette, de gyerek- és ifjúkorom egyik kedvence volt, nyelvileg, a krakauer – s idő, sok idő kellett, míg rájöttem, hogy ez bizony „krakkói”.

 

Erdélyben, apám nyomdokain haladva, más a hússal való dolgozók terminológiája, mint Magyarországon. Ott mindenki hentes. Nálunk csak az hentes, aki tudja, hogyan kell a fenti piros meg friss árukat készíteni. Aki a mészár-székben húst árul – az mészáros. (Szép délszláv szó, valószínűleg… meso/mjaso szláv tő = hús) És aki a vágóhídon lemészárolja(!) az állatot, az vágólegény. Ezek vannak a ranglétrán legalul. Fölöttük a saját széket tartó vagy mástól bérlő mészárosok. S a csúcson, atyám szerint, ők, a hentesmesterek, akik tudják az előző két „mesterséget” is, mert le tudják vágni az állatot, előkészíteni, csontolni, darabolni, s végül feldolgozni „húsáruvá”. Apám mindig azt mondta, hogy ő a húsárugyárban dolgozott…

Nálunk a mesterséget az erdélyi szász hentesektől tanulták a magyarok. A három meginterjúvolt öreg közül az egyik besztercei szászoknál inaskodott. Ez volt apám idejében a mester a nevezett kolozsvári húsárugyárban: Ungár Gyuri bácsi. Kalandos élet, amerikás szülők, bár ő itthon született egy látogatás idején még az első világháború előtt, testvérei egyik New Yorkban, másik Clevelandben. A jó szocialista időkben minden valamire való gyárnak volt főmérnöke, meg mérnöke, s aztán lejebb állt a mester, s legalul a munkások – a rendszer alapja vagymi. Ott is voltak mindenféle mérnökök, de a gyártás az mégiscsak az Ungár Gyuri bácsi receptjei szerint történt. Megmutatta nekem is a kézzel írt füzetet: abban volt minden, amit a szászoktól tanult. Virsli – ennyi borjúhús, ennyi kövérség (erre emlékszem, mert meglepett, olyan 30%-nyi kellett legyen, „hogy ne legyen száraz”…), só, paprika stb. Juhbélbe kell tölteni, mert az megfelelően vékony, s főzik – ezért tálalás előtt csak felmelegíteni kell lassú tűzön, hogy ne pattanjon szét!

 

Apám nagyjából tudta ezeket, de azért nagyon tisztelte Ungár Gyuri bácsi tudását. Fogalmam sincs, mi történhetett avval a füzettel, miután nyugdíjba ment, s aztán meghalt. Gondolom, más is tanult Gyuri bácsitól: egyszer egy kolozsvári ismerősöm azt mesélte, hogy a rendszerváltás után egyik nagyon sikeres – mert jó – hentesüzlet tulajdonosa állítólag apámmal és Gyuri bácsival dolgozott évekig a gyárban, s ott leste el a furfangokat.

A másik két öreg Bányai Jenő (akkor 81 éves) és Derzsi Gyula (akkor 85 éves) volt. Jenő bácsinak valamikor a Deák Ferenc-Petru Groza utcában volt mészárszékja a Bolyai utca sarkán, ő egy marosvásárhelyi hatalmas mészáros-dinasztiának volt az ivadéka. Kitanulta a hentességet is. Derzsi Gyula vágólegény, majd vágómester volt a kolozsvári vágóhídon. Még az első világháború előtt kezdett inaskodni, s aztán idő előtt felszabadult: vitték őket katonának ki a frontra, s rendeletileg a három év letelte előtt legénynek szabadultak. Ismerte nagyapámat, nagyjából egyidősök voltak: Derzsi Gyula 1898-ban, nagyapám 99-ben született, s nagyapámat is kivitték a frontra 18 évesen. Azt nem tudta megmondani, miért nevezték nagyapámak Tutajnak… Apám se tudta, vagy nem mondta. Őt viszont, apámat, Csicsem néven emlegették ezek a mészárosok, hentesek. Hacsak azért nem, mivel gyakorta „na, mi van te, csicsem…” mondattal üdvözölte őket. Aztán ráragadt?

Itt Kanadában kielbasa (lengyel) néven tulajdonképpen sonkakolbászt árulnak – senki nem tudja mi a lengyelkolbász.

Cârnațul leșilor?