Mámi fiatalonMámi az anyai dédnagyanyám, pontosabban, anyám apai nagyanyja, hogy meghatározzuk a felmenőséget. Nem tudom, miért ötlött az eszembe, hogy megnézzem, születési adatait, mert arra emlékeztem, hogy meghalni télen, ilyenkor halt meg, és tényleg: 1963. február 7-én. Ezért emlékezhetek én rá, hiszen tizenegy éves elmúltam már akkor.

A dokumentumok azt mondják, március 3-án született, 1884-ben, Kisiklódon, persze, mindenki ott született. Vagy odavalósi lett. Apja egy Kutas János (1851-1894) nevű helybéli ember volt, így a sok-sok Kutassal a faluból mind rokonságban állunk, s a Mámi fiútestvérének, Sándornak a fia, egy másik Kutas János lesz majd az én keresztapám. Tőle hallottam először orosz káromkodást, amit a hadifogságban tanult. De ott még nem tartunk, még mindig nézegetem a Mámi születési adatait, s feltűnik, hogy nem az apja nevét viselte születéskor, hanem a Borzásit.

Mámi születésnapja az anyakönyvben

Születésnap, házasság és elhalálozás dátuma az anyakönyvben

Na, ezekből is annyi van faluszerte s onnan elszármazva, hogy az ember nem győzi számlálni, dési tanár koromban a szomszéd szekus őrnagyot is így hívták, s még az is távoli rokon volt.

Mámi sírköve

Mámi sírköve a kisiklódi temetőben

Gyerekkoromból mindig úgy rémlett vissza, hogy Mámit, Róza nénit, Kutas Rózának mondták a faluban, de a „falu szája” nem megbízható, mert a fiát, vagyis nagyapámat is Szilágyi Károlynak emlegették, s engem a Károly bácsi unokájának, holott ő hivatalosan Sălăjan Carol néven volt jegyezve. De ezek szerint Máminak nem Kutas volt a neve, hanem az anyja (Borzási Erzsébet, 1853-1941) leánykori nevén lett anyakönyvezve. Nem tudok másra gondolni, minthogy kissé hamarabb érkezett, mint a lakodalom ideje. Ha volt egyáltalán lakodalom… Erről soha senki nem mesélt semmit. De az tény, hogy a falubeli kőfaragó azt véste a sírkövére, hogy Itt nyugszik Szilágyi Tivadarné, szül. Borzási Rozália. 1884-1963.

Az anyakönyvek szerint a Mámi előtt született fiúgyermek, János is Borzási lett, és van egy megjegyzés a két rovat szélén, hogy „szülők nem voltak megesküdve”.

Szülők nem házasok

“Szülők nem voltak megesküdve…”

Szóval Mámi, majdnem a születésnapján, azaz 1902 március 2-án férjhez megy ahhoz a bizonyos Szilágyi (Szelezsán) Tivadarhoz, akiről külön történetet kell majd írni. Ő az, akiről száz évig senki nem tud semmit, amíg kérésemre – 2017-ben – megtalálják a bécsi hadilevéltárban, hogy meghalt Ungváron, a katonai kórházban 1918-ban…

És még mindig márciusi történések a Mámi életében, születésnap (3-ika), házasságkötés (2-ika) után, mindjárt másnap megszületik első gyermeke, Szilágyi Károly (ceruzával később valaki odaírta az anyakönyvbe: Sălăjan).  Az egyházi anyakönyvben, ahonnan ezeket kinéztem 2015-ben, a désaknai beszolgáló lelkész asszony szíves engedelmével, s első unokatestvérem, a harangozó, segítségével (kulcsa van mindenhez), születési dátum: 1902 március 3. Mámi épp aznap töltötte a 18-at. S egy nappal előtte ment férjhez. Így ment ez akkor. (S azóta is…)

Házasság

Dédnagyapám és Mámi az anyakönyvben…

Károly az elsőszülött

Esküvő másnapján megszületik Károly nevű gyermek, a majdani nagyapám

Utána, s még mielőtt Tódort elvitték volna ágyútölteléknek az orosz frontra, csináltak összesen hat gyermeket, Károlyt is beleszámítva, de a kisebbek nem márciusban születtek. A hatból öt megérte a felnőttkort, sőt, öregkort, ami igen szép arány az akkori viszonyok között. Ilona néni, Klári néni és Marcsa néni, a három lány mind Szamosújvárra ment férjhez, s lett sok-sok gyerekük, azok anyámnak mind első unokatestvérei voltak, s annyian, hogy még ő is alig tudta őket számontartani. A két kisebbik lány közötti másik fiú, Sándor bácsi, Bukarestben élte le az életét, Sălăjan Alexandruként, el- (vagy vissza?) románosodva.

A családi fáma szerint az én írástudatlan dédnagyanyám, örökké visszavárta a háborúban elveszett urát. Mindenki úgy tudta, és én is terjesztettem ezt egy darabig, míg csak utána nem néztem, hogy elvitték messze az orosz frontra, és soha nem jött vissza, nem tudnak, nem tudott senki többet. Később felnőtt fejjel gyanakodni kezdtem, hogy a közmondásos császári és királyi bürokrácia hogyhogy nem értesítette Mámit legalább az „eltűnés” tényéről. Az is eszembe jut most, hogy anyám vagy nagyanyám olyanokat is mesélt, hogy állítólag jött valaki Oroszországból (Szibériából?), s mondta, hogy látták Tódort. Vagy Tivadart. Teodor? Az efféle mendemondákban, ami nagyon messze volt, az Szibéria… Iskolázottabb emberek is elhiszik, mint Barguzint is. Lehet, hogy Ungváron látta valaki a hadikórházban. Kisiklódról nézvést az is messzi Oroszország. Mámi tehát soha nem ment férjhez, várta Tódort mindhalálig.

Mikor én cseperedtem, s a nyarakat Kisiklódon töltöttem, sokszor aludtam Máminál, főleg, ha nagyanyáméknál „telt ház” volt, mert egyszerre több leány is hazalátogatott. Leányok: anyám s húgai. A mámi háza a felső úton volt, Kisiklódon két utca volt és van, felső út és alsó út. Ami köztük átjárás van, annak többnyire nincs is neve. Mögötte a dombon volt a temető. Egész pontosan, a temető most is ott van, a ház már nincs. Tiszta öko-épület volt: vályogfalak, földes „padló”, szalmafedél. Miután Mámi meghalt, ott állt elhagyatva, s szépen, lassan visszatért a természetbe. A falak leomoltak, s eggyé váltak a földdel, a dombbal, a fa és szalma elkorhadt, komposzt lett belőle, aztán mindent benőtt a fű. Ma nyoma sincs. Szokás szerint vacsora után nyomták a hónom alá a pizsamámat, s mentem Mámihoz aludni. Néha üldögéltünk kicsit a tornácon, ahonnan leláttunk az alsó utca felé, előttünk húzódott a Lohr Margiték kertjének vége, amin keresztül épp az alsó utcán lakó keresztszüleimhez lehetett lemenni, s jobbra a Farkas bácsiék kertje. Egri Farkas bácsiról az él bennem a mai napig, mennyire ki voltam akadva, hogy a Farkas keresztnév is lehet, meg hogy csak ő tartott bivalyokat a faluban, s úgy is mondtuk, hogy jön Farkas bácsi a bihalyakkal, meg, hogy hatalmas pödrött bajusza volt. Egyik vasárnap, nem tudom, miért, mellette ültem a református templomban, ahova nagyapámék vittek, s ma is előttem van, ahogy a nagy erős kezének hatalmas mutatóujjával követi a hangjegyeket a zsoltároskönyvban, mutatva nekem a dallam emelkedését és ereszkedését. Ha zsoltároskönyvet látok, mai napig Farkas bácsi is eszembe jut. Meg a bihalyak…

Mámi szerint ott a kertben, előttünk, az út túloldalán, azaz az Egriék kertjében volt eltemetve valamiféle kisasszony, aki szerelmi bánatában (a szokásos, nem engedték férjhez ahhoz, akit szeretett) lelőtte magát. Nem tudom, mondott-e nevet vagy csak úgy emlegették, hogy „a kisasszony”… Sose kérdeztem meg a Farkas bácsi unokáitól, akik olyan magam korabeliek voltak, vajon nekik meséltek-e a családban erről a vadromantikus történetről?

Később mindig sajnáltam, hogy akkoriban, kisgyerekként, nem figyeltem eléggé a részletekre, s ma már nincs is kit megkérdezni, vajon emlékszik-e valaki ezekre.

Máminál nem volt villany, azt csak valamikor a halála után vezetik be a faluba, a petróleum meg drága, spórolni kell vele, így aztán mindig a sötétben ültünk, illetve feküdtünk, ha már eljött az ideje, én a tornácról nyíló „pitarban” (pitvar), ő meg az abból nyíló egyetlen szobában. A szobaajtó nyitva állt, úgyhogy az ágyból is mesélt, én meg a degeszre tömött szalmazsákon feküdve hallgattam. Az a pitvar amolyan mindenes helyiség volt, mint mindenhol: konyha a vaskályhával, stelázsikkal, asztallal. És a priccs, ahol én aludtam, ha jöttem. Sokszor a tornácról nyíló ajtó is nyitva áll az emlékeimben, s az ágyból, a sötétben, bámulom a sötétlila-sötétkék eget, a csillagokkal, miközben próbálom elképzelni, hogy a kisasszony miként lőtte szíven magát, ott a sötét bokrok mögött.

A fura név-váltást úgy magyarázta később a menye, mostoha-nagyanyám, hogy mindjárt a háború után jött az impériumváltás, és a románok azt mondták neki, Máminak, hogy nagyobb esélye van megkapni az i-o-vé-ré nyugdíjt (IOVR = Invalid, orfan și văduvă de război), ha Sălăjan-ra írják „vissza” a nevét. Őkelme írni nem tudott – magyarázta a pótnagyanyám, ott volt öt kiskorú gyermekkel, hát persze, hogy beleegyezett. Túlélni kellett…

Aztán amikor 54 éves volt, meghalt a menye, a Károly felesége, az én pujoni nagyanyám, Pap Ilona, négy kis félárva leánykát hagyva maga után, akik a Mámi gondjaira maradtak, főleg, hogy nagyapám akkoriban Bukarestben dolgozott. Anyám, a legnagyobb, tíz éves volt. Mámika nevelte őket…

Mámi az árván maradt négy leanykával. A legidősebb volt anyám…

Őket is, majd később engem is avval kényeztetett, ha ott jártam, hogy cukros kenyérrel kínált. A sötétbarna kenyérszeletet megszórta ragyogóan fehér kristálycukorral, s aztán boldogan ropogtattam. Gyere, lelkem, adjon Mámi neked egy kis cukroskenyeret…

Ha Mámi egy hónappal tovább él, és nem hal meg február hetedikén, akkor abban a márciusban megérte volna a 80-ik esztendőt. Arra emlékszem, hogy hideg tél és nagy hó volt, s mi, gyermekek, a templom előtti „dombon” – ahogy azt a lejtős utcát hívták a faluban – vígan szánkóztunk, valószínűleg már a tor ideje alatt. Akkoriban négyéves bukaresti unokatestvérem, a manapság Amerikában élő Cristina élénkpiros télikabátjára ma is emlékszem. Semmi másra.

Mámi és a dédunokák

Kb. 1961 táján nyáron, nagyapámék udvarán Mámi néhány dédunokával. A válla mögötti fiúcska én vagyok, legelöl Cristina.

Megosztom