5. Utóélet Emigráns magyarázkodása. Nem az az elkeserítő, hogy vannak magyarok a nagyvilágban, akik a Magyarország határain kívül élő — közhasznú szóval: határontúli — magyarok ügyeivel, jogsérelmeivel, problémáival akarnak foglalkozni. Emigráns attól lett szomorú és skizofrén, hogy mivel olyan weblap, lista, szervezet van ezernyi, azt hitte, ez MÁS lesz, ez az őáltala elképzelt közös Erdély ügyét fogja felvállalni, propagálni. Persze már korábban láthatta volna, hogy ez sem az igazi, de mivel reménykedni szeretett volna, inkább szemet húnyt. Nem is igazán így helyes, hiszen nem szándékos volt a „félretekintés”, sokkal inkább az a jól ismert automatizmus működött, amikor nem veszünk tudomást arról, amit nem szeretünk, amit nem akarunk meglátni, meghallani stb. Merthogy emigráns is csak gyarló ember, akkor magáról ezt nem vette észre, de másoknál rögtön felfigyelt rá. Arra, hogy nem akarják meghallani kétségbeesett kiáltását Erdélyért. Mert a névváltozás semmi újat nem hozott, továbbra is mindenki vadászta a nemzetközi médiában, a román hírekben és egyebütt „véreink” szenvedéseit, gyorsan jótékonykodtak is egy cseppet (gyógyszer kellett egy vajdasági néninek…), szavaztak — 11-en — hogy ki is legyen az MVSZ új elnöke, és akartak számítógépes (magyar) nyelvet újítani. Ez utóbbin hetekig jól elcsámcsogtak, mert nem született egyezség arról, hogy mi a számológép meg a számítógép közti különbség, és már-már verekedéssé fajult a dolog. Aztán az is felvetődött, hogy legyen Erdélyben a hivatalos nyelv az angol, ezzel, ugye, jól megkerülhető lenne a román vagy a magyar szupremáciája hivatalokban, szóval jól elszórakoztak a tagok. Néha feledékeny öregurak privát jellegű üzeneteiket küldték fel — hiába na, sok gond van azzal a rengeteg gombbal ott a gépen meg a képernyőn… És így teltek a hónapok. Még egyetlen egyszer lángol fel érdembeni vita: arról, hogy mi is az egésznek a célja. Úgy kezdődött, hogy valaki bedobta, hogy bezzeg a cigányok, mindenféle NGO-juk működik és panaszkodik az EU-nál, míg a töketlen magyarság erre is képtelen. Nem pont így, de így kellett érteni. Emigráns ekkor már rég letett arról, hogy erdélyi legyen a lista, gondolta, legalább ezt a jogvédő izét meg kellene csinálni — és jól. Megint beleszólt, kérdezvén, hogy Minek vagyunk?, amiből lett sértődés, morgás, harag. Sőt, van akinél örök harag. Aztán már csak a csendes süllyedés. Be-bekukkantott egy-egy önmagát nyíltan revizionistának valló rasszista, s csodálkozott ha elkergették, (mert azért még ott nem tartunk!), jöttek csőstűl a méteres újságidézetek, hírek, hírek, hírek… (Select, Copy, Paste), végül már azt is megszavazta a társaság, hogy egy svédországi hírszolgálat (magyar) hírleveleit vegyük fel a tagok közé, így már szinte senkinek nem kellett írni, olvasni meg minek… Jöttek nagyvilági, tán királyi arisztokraták (pedigréjüket nem firtattuk…) és leereszkedő manifesztumokat eresztettek meg naponta a misera plebs contribuens-nek. Jöttek hallgatag jelentkezők, akik – okosak lévén – 3 nap után tovább álltak. Jöttek nótorius keresztbe közlők (cross posting), akik egy — távoli — lista érdektelen üzenetére szánt válaszukat minden elérhető címre elküldték. Ekképpen gyanútlan dolgozók százai kaptak érthetetlen e-maileket, amire felháborodásukban megnyomják a Reply All c. gombot, és visszaírnak ugyanannak a sok száz embernek, hogy hagyjanak engem békén… Olyan, mint a lavina. És fogyott a lista. Aki maradt – hallgatott. Végjáték gyanánt Emigráns ki lett nevezve, fel lett kérve (társ)Moderátornak. Ha már annyit pofázik, csináljon is valamit. 6.Végjáték Legutóbbi értelmes hír az volt a listán, hogy Sabin Ghermanék ProTransylvania alapítványát törvénytelennek nyilvánították Romániában. Emigráns ezt elküldte, szakszóval forwardolta — magánlevélként — huszonvalahány ismerősnek. Egyikük, egy elbelgásult szatmári román nő, nemcsak visszaírt a rég elveszettnek hitt emigránsnak, de a továbbított levél alján található webcímet is meg akarta nézni. Nehezen jött be, gyorsan írt egy levelet az „owner”-nek, amiből, persze, emigráns is kapott egy példányt, mint ko-moderátor. Vigyorogva jelzett vissza, mire sűrű levélváltás következett, kiderült az erdélyi konszociatív demokrácia hívei lennének, bár ezt a szót soha nem használták, és a hölgy már-már késznek mutatkozott a moderátori jóváhagyást kérni a feliratkozáshoz (o sa am pile?). Emigráns ekkor hirtelen belegondolt az elmúlt hetek, hónapok közleményeibe, a hangnembe, mindenbe, és töredelmesen bevallotta, hogy nem ajánlja a feliratkozást. Sőt, úgy döntött magában, hogy soha nem hagyná azt jóvá, mert szégyellné a listát a lelkes román nő előtt. Szégyellné magát akkor is, ha egy nyíltan „Vesszen Trianon”-típusú lista moderátora orvul feliratkozna a mi listánkra, onnan lelopná az email-címeket (sajnos a technika olyan, hogy megteheti, és már tették is meg), és mindenkinek küldené az efféle agyrémeit: Erdelyi Magyar Nemzettarsak! Tehat a BRUTALIS roman gyarmati elnyomas amely alatt szenvedtek az ENSZ hatarozataiba utkozik! Nektek jogotok van MAGYARORSZAGHOZ csatlakozni bekesen! A ROMAN ELNYOMOKNAK NINCS JOGUK BENNETEKET ELNYOMAS ALATT TARTANI! Trianon erre nem jogositotta fel oket. Trianon nem is ervenyes mert megszegtek igereteiket szazszor es ezerszer! Fel a bekes egyesites harcara! Vesszen Trianon! Vesszen a roman elnyomas! Bihar, Szatmar, Szilagy, Kolozs, Maros, Hargita, es Kovaszna megyek Magyarorszaghoz tartoznak! ENSZ Nepszavazast! Mindezt valahonnan Amerikából, és meg van győzőve, hogy nemesen jó ügyet szolgál. Ez volt az a pillanat, amikor emigráns elkezdte megfogalmazni lemondó levelét ko-Moderátorként, tagként és egyszerű, mezei erdélyi magyarként. Az első kettő egyszerű volt. És kitartóan pályáz újabb szeretetszolga-állásokat, remélve, hogy olyan helyre küldik, ahol nincs internet. A fogalmazással elbíbelődött még annyi ideig, amennyi szükséges volt ahhoz, hogy a fentebbi idézeteket kimásolja… Befejezésnek is talált egy igen derék mondatot valahonnan a lista elejéről: Lobbizni azt jelenti, hogy valakinek vagy valaminek az erdekeben eljarunk hivatalos szerveknel. Ha ezt az olvaso tagok nem teszik meg, akkor legyen a nevunk: „Erdely egy kancso sor mellett.” Kanada, 2000. november. Megosztom ← Previous page