Ez is afféle nosztalgiás, múltbatekintős dolgozat lesz: miután az ember megjön egy hosszabb európai útról, egy darabig elhalmoznak a felbukkanó emlékek, és mindenféle történetek jutnak eszedbe. Pláné, ha a bőrönd fenekén hazaérkezett egy kézzelfogható emlék, ami régmúlt időket idéz.

A Megkésett köszöntő

Szembesülés a harminc évvel ezelőtt írt szöveggel

Ez a megsárgult újságkivágás 1982-ben jelent meg a kolozsvári Igazságban (mai jogutódja a Szabadság). Abben a lapban kezdtem az újságírói pályám, mellesleg. Az újságcikknek hosszú története van, de belekezdek.

Vagy lehet, hogy nem is olyan hosszú, és csupán az emlékek sokasága, amik mind hozzákötődnek ehhez a volt tanítványaimhoz írott cikkhez, nyílt levélhez, teszik olybá, mintha hosszú és bonyolult történet elé néznénk.

A lecsupaszított történet ennyi: volt egyszer egy osztály, amelyiknek osztályfőnöke voltam hatodiktól nyolcadikig (e blogban olykor nyóccé néven emlegetem őket). Aztán elvégezték a tizenkettedik osztályt, jött az érettségi, és a ballagás. Én akkor már nem tanárkodtam. Ők küldték nekem szorgalmasan a ‘kicsengetési kártyákat’ – egyik volt kollégám, ingázó-társam révén. A kolléga úgy vélte – igen tévesen! – hogy nekem ezek úgysem fontosak, ezért aztán már csak az esemény után jött el hozzám a kártyákkal. Dühöngtem. Aztán megírtam a nyilvános köszöntőt, amit – meglepetés – az akkori helyi lap le is közölt. Ennek a kivágott cikknek a fénymásolatát láthatod itt bekeretezve.

És akkor most mesélek.

Írtam én már részletesen arról, hogyan lettem osztályfőnök dési tanárkodásom szinte első napján, és élőszóban is szoktam én igen sokat mesélni erről az osztályomról. Olykor szinte bűntudattal az utánuk következő osztályom miatt: azok is nagyon megszerettek, nagyon kedves gyermekek voltak, és őket mégis ritkán emlegetem. Nem mintha nem szerettem volna azt az osztályt is, hanem inkább – mint az egyik nyóccés volt tanítványom mondta volt harmincnégy év múltán – mert a nyóccé olyan volt mint az “első szerelem”. Vélhetően akkor is az a bizonyos elsőként kapott osztály maradt volna meg az emlékezetemben a leginkább, ha mind a mai napig ott tanítanék és számtalan osztályom lett volna.

De nem lett. Okítottam ugyan oroszt meg magyart sok más osztályokban is, román és magyar gyerekeknek abban a dési 3. sz. általános iskolában (most valami flancos néven emlegetik), de osztályfőnöke csak ennek a két osztálynak voltam az ott töltött 6 év, 4 hónap 22 nap alatt, azaz 1975. szeptember 1-je és 1982. január 22-ike között. Most így számolgatva az éveket, kiderül, hogy ’75 őszétől ’78 júniusáig (olyankor volt a tanévzárás) vagyis hatodik elejétől nyolcadik végéig vittem azt az osztályt, és aztán ’78 őszétől – ötödikes koruktól – majdnem a nyolcadik végéig, vagyis nyolcadik osztály közepéig vezettem a második osztályomat, amíg el nem jött a felmondásom napja. És az utca túloldalán, szemben a “hármassal”, ott volt a híres-neves Muresanu, a helybéli líceum (nem-erdélyieknek: középiskola vagy gimnázium), ebben pedig az én kezdeti osztályom szépen lassan 1978-82 között elvégezte a középiskolát és már tizenkettedikesek voltak, amikor én megszöktem Désről… (Ennek is van története, de most hagyjuk.)

A következő hónapok avval teltek, hogy új munkám, az oroszról románra való műszaki fordítás agybajaival voltam elfoglalva, de közben április felé (82-ben vagyunk, ex-tanítványaim ballagása közelg) szorongva kezdtem lesni a postát: érkezik-e kicsengetési kártya az érettségire készülődő, ballagó tanítványaimtól. Nem jött. Egyetlen egy se.

Nem mondtam senkinek, mert annál azért büszkébb voltam/vagyok, de piszokul fájt. Rosszul esett, na. “A qrva kölykek, mondtam magamban, bezzeg én kitettem a lelkem értük, szerettem őket meg minden… és tessék, még egy nyomorult ballagási kártyát sem képesek küldeni!” Honnan tudhattam volna, hogy a kártyák volt tanárkollégám és ingázó bajtársam, P.P. táskájában lapulnak régóta: neki adták a gyermekek, tudván, hogy jó barátságban voltunk. (Vagyunk ma is, ő épp Vancouverben nyomul, de egy ideje valamiért sértődötten nem hívogat…)
P.P. azonban úgy döntött magában, hogy engem biztosan nem érdekelnek a ballagási kártyák, meg hogy hát úgyse nem mennék én el a ballagásra, mert – szerinte – mijafasznak… így aztán én ott búslakodtam magamban gyötrődve a Monostori negyedben, amikor a ballagás napján, ami délelőtt volt, késő délután csengetnek és ki van az ajtóban? – P.P. egy nagy halom ballagási kártyával!

Itt ingáztunk: dési vasútállomás

Ingázásunk egykori színhelye ma – a dési vasútállomás

Dühömben azt se tudtam, micsináljak… Könnyeimet álcázva üvöltsek? Verjem agyba-főbe? Mi legyen, mi legyen, istenem? Innen kezdve egy jó darabig nem emlékszem az eseméyekre, elborult agyam törölt majdnem mindent. Rémlik, mintha valahonnan telefonáltam volna Désre (húgomtól? – nekem nem volt telefonom); az is rémlik, hogy P.P.-t rá akartam venni, apja Ladájával vigyen le Désre… nem tudom, minden összefolyik. Valahogy valahonnan megtudtam, hol tartanak bulit a volt tanítványaim egy magánháznál. Estére már eljutottam a címre, hallottam is a házból kiszűrödő zenét, zajt, de a kapu zárva volt és a senki nem hallotta meg bent a csengőt. Innen kezdve, hogy ott állok a bezárt vaskapu előtt, megint emlékszem az eseményekre. Mivel nem nyitottak kaput, fogtam magam és átmásztam a kerítésen, és betoppantam a buli közepére – mondván, hogy a ballagásról lemaradtam ugyan, de most itt vagyok, hogy ünnepeljük meg együtt ezt a nagy eseményt. Vélhetően jól mulattunk és sokat ittunk, mert arra megint nem emlékszem, hogyan, mikor lett vége a mulatságnak… Egy mozzanat megmaradt, amikor a szoba közepére állva egy megemelt pohárral, azt mondtam, szervusz nyolcadik cé, ők meg hümmögtek, amíg egyikük észbekapott és visszategezett. Na, így ittam tömeges pertut a volt osztályommal!
(Persze, az is lehet, hogy nem is így történt, de ha majd olvassa valamelyikük, akkor kijavítanak.)

Valahogy ejsze csak hazakerültem Kolozsvárra, mert a következő napokban megírtam a fentebb emlegetett újságcikket.

Megkésett köszöntő

(Nyílt levél volt tanítványaimnak)

Nem voltam ott a ballagásotokon…

Vannak dolgok, amelyekről jóvátehetetlenül lemaradunk. Botorság a megváltoztathatatlan ellen lázongani. Iskoláimat egykor én is kijárván, megtanulhattam: az idő megfordíthatatlan és kétszer nem lépünk ugyanabba a folyóba sem. Mégis keresek valamit.

Keresem önmagamban, és ha ott lettem volna az utolsó kicsengetésen, bennetek is ezt kutattam volna.

Egyikőtök írta emlkeztetőül a (későn kézbesített) búcsúkártyára: “… ki maradt azon a helyen, ahol valakik voltunk együtt és egyszer csak…

Mindahányunkban ott motoszkált kimondatlanul is ez a gondolat. Ezt megkérdezésetek nélkül is merem kijelenteni.

A hajdani együttlétünk egyszeri és megismételhetetlen varázsából merítem hozzá az erőt – és a felelősséget.

Mert felelősség akár csak tíz-húsz ember nevében is beszélni. Mint ahogy felelősség volt akár tíz-húsz embernek beszélni is. Hát még nevelni őket. De legalább is megpróbálni…

Annak idején én sem mértem még fel. Most már igen, de ez már csak arra jó, hogy még nagyobb szorongással figyeljem: néhány évvel ezelőtti önmagamból mit tudtam nyújtani. Olyat, amiért büszkélkedni ugyan nincs minek, de legalább emelt fővel vállalni lehet. Hogy ezen a vizsgámon kapok-e átmenő jegyet, az még ezután dől majd el.

Ti öntudatlanul is túl vagytok ezen a próbán. Azt régen tudom már – mit kaptam én tőletek. Nyíladozó értelmetek és emberségetek fényénél és melegénél könnyű volt annak idején a pályakezdés.

Úgy indítottak, hogy tudásunkat adjuk át nektek. Ti ráébresztettetek, hogy ez nem elég. Oktatni a gép is tud. Emberként helytállni volt a nehezebb.

Méltó lenni arra a csendre, amikor csillogó szemmel, mozdulatlanul figyeltek a szavamra… Látjátok, a köszöntőnek szánt pár sor valahogy elsikeredett. Önvizsgálatot tartok megint. Mint annyiszor azóta, hogy másfelé járni kényszerültünk.

Másfelé? Igen. Más utakon. De talán egy felé.

Illőbb lett volna bizonyára “bölcs” tanácsokkal, vidám jókívánságokkal pótolni azt, hogy nem lehettünk még egyszer – utoljára – együtt azon az emlékezetes napon. De hát lelkifröccsöt tartottam eleget. (Ti fogalmaztatok így.)

Valami magasztos, szép gondolaton töröm mégis a fejem, amilyet útravalóként szoktak ilyenkor mondani, de félek.

Szavaink elkoptak, gondolataink a szavak hálójában vergődve néha másként hatnak a napvilágnál, mint agyunk, lelkünk bensejében. S divat lett szinte restellkedve szólani arról, hogy emberség, barátság, szeretet – jelent még számunkra valamit. Igaz, néha engem is elfog a kétely: meddig még?

Ilyenkor rátok gondolok.
És egy kicsit megnyugszom. Ezt a nyugalmat hagyjátok meg nekem – ameddig bírjuk, ameddig lehet!

Horváth Sz. István, az oszi

Utóélet.

Biztosan megvolt nekem is valahol egy példány ebből, de jött még egy-két költözködés Kolozsváron, aztán tovább Budapestre, ott is laktunk egy pár helyen, majd kb. tizenöt évvel az események után eljöttem Kanadába, ide már nem sok papírt sikerült áthurcolni, úgyhogy emiatt (is) írtam négy évvel ezelőtt az akkori “nyóccés” bloggozás végén, hogy
Ej, ha azt valaki előásná és elküldené nekem egyszer…

Aztán az élet zajlott, el is feledkeztem erről a sóhajomról. Közben, mert mindig van közben, vagyishogy máshol, másokkal is történnek dolgok, volt dési tanítványaim egy csoportja meg (a képek tanúsága szerint) régi barátaim, kollégáim, elkezdtek évente összejárni nyár idején “dési találkozókra”. Még az elején szóltak is egyszer vagy kétszer, de mivelhogy soha nem tudtam elmenni, abbamaradtak az erről szóló híradások és meghívások. Néha a Picasán elnézegettem a házigazda, Luidort Peti fotóit, és próbáltam felismerni, megnevezni a tanítványokat.

Mikor aztán az idei európai útunk nagyjából már ki volt tervezve, jegyek is megrendelve, eszembe jutott, hogy ilyenkor nyaranta szoktak “ezek” találkozni. Nosza, gyors üzenetváltás iwiw-en, bejelentve Petinek, hogy augusztus 17-én landol a gép Kolozsváron. Ő meg erre azt írja vissza, hogy “dobro gyeny – a találkozót 18-ra tervezzük”… Percekig el sem akarom hinni, hogy csak így, bumm, egyből összejött, amit évek óta szerettem volna. Gyorsan telefonon is felhívom, nehogy valami félreértés okán hiú ábrándokba kergessem magam!

Még mindig alig tudom elhini, hogy harminc év után végre találkozni fogok velük. A legtöbbjüket ugyanis ama ballagási buli óta nem láttam. Néhány legény, amikor Kolozsváron jártak az egyetemre, én meg váltam és költözködtem hol ide, hol oda, évekig felkerestek a születésnapomon, amit csak azért tudtak megjegyezni, mert pont egy napon volt a Lakatos Péterével, aki egyike volt azoknak a “legényeknek”. Egyszer a Hajnal-negyedben, mentünk haza akkori babámmal késő este a blokkba, és hát ott ülnek a sötét lépcsőházban az én ‘fiaim’, a bor nagy részét, amit nekem hoztak, már megitták a hosszas várakozásban, de így is örültünk egymásnak. Megint ilyen Alzheimeres pillanat: soha nem tudom pontosan, kik is voltak ott egy-egy ilyen felbukkanáskor: Lakatos Péter, Fülöp Gabi, Czentye Zoli, Bíró Sanyi, Nagy Miki… ki még? (Bocs, fiúk, ha kihagytam valamelyikőtöket…) Fülöp Gabi pezsgővel jött ünnepelni már akkor, amikor bejutott az egyetemre. Valamikor, a nyolcvanas évek közepén, Hencz Hajnival találkoztam Marosvásárhelyen, ő ott járt a fogorvosira; aztán évek múltán, már Kanadából hazajárva, 1997 vagy 98 táján, Takács Julikával futottam össze Szatmáron, mert én is mászkálok mindenfelé, ha kell, ha nem…

Ennyire emlékszem. Meg arra, hogy 2007-ben Lakatos Péter hívott a dési találkozóra – akkor éppen Montréalban voltunk.

Ment tehát idén a gép Torontó-Bécs-Kolozsvár útvonalon, és meg is érkezett a tervek szerint augusztus 17-én délután. Másnap aztán összeszedtük magunkat, s egy taxival lementünk Dés “közepéig”, azaz a volt iskolám elé, ahonnan felhívtam Luidort Házigazda Petit, ő meg percek alatt ott is termett és már vitt is a háza – a találkozóhely – felé. (Asszonyom szerint úgy vezet, mint egy őrült…)

Na, volt ott aztán nagy örvendezés, ölelgetés, tsókolódzás, hátveregetés meg minden. És pálinka. Néha próbáltam asszonykámnak fordítani, mi a történés, de – sajnos – ritkán sikerült. (Sorry, Tanja!) Túl sok minden történt egyszerre. Majdnem mindenkit felismertem, de volt amikor megakad az agyam. És aztán, látom, hogy Lakatos Peti valamit tart a kezében, messziről úgy néz ki, mint egy bekeretezett kis kép, na, mondok magamban, biztos vettek a fijúk-leányok valami kis ajándékot oszibácsinak, milyen kedves, nocsak, nocsak… míg aztán ott áll vele előttem és mutatja: a harminc évvel ezelőtt írt megsárgult újságcikk-kivágás “fakszimilé” másolata keretben —

Megkésett köszöntő (Nyílt levél volt tanítványaimnak) – és itt már szorul a torok, nem tudok megszólalni, homályosul a szemem, nem tudom tovább olvasni, igen, igen, könnyezek, hámicsinájjak, nyelek nagyokat, majd később elmesélem, mondom az asszonynak, aki szegény csak áll, és nem érti mi van, jó, hát én sem értem, qrvára meg vagyok hatódva, ki se néztem volna magamból, dörzsölgetem a szememből a könnyet, kortyolok egyet a pálinkából (zavaromban, természetesen), hú, nem gondoltam volna, hogy ez így mellbevág, nem a pálinka, hanem ezek a kölkek, már megint…

meglepetes

Amikor az ‘oszi’ hangja elakad…

Később, már lenyugodva, ültem az asztalnál, és meséltem az asszonynak a történetet meg kapásból, hevenyészve fordítottam a magam szövegét angolra. Miután már megértette, mi volt a történés, egyszer csak azt mondta: Tudod, lehet, hogy jobban jártak avval, hogy nem jutottál el a ballagásukra. Mert akkor mi lett volna? Vittél volna virágot, mint mindenki más? Mindenki elfelejtett volna rég. De így, ezzel a cikkel az újságban valami olyat adtál, mondtál, ami megmaradt bennük, ami egyedi volt. Amit csak te adhattál (amivel arra utalt, hogy bár nem ért magyarul, de azt mán megtanulta rég a visszajelzésekből, hogy az embere tudott írni). Azért jó ha van egy pszichiáter kéznél, aki megmagyarázza a dolgokat… És már megint igaza van.

Angolra fordítom a régmúlt időket

Látod, ilyeneket írtam, réges-régen… because I loved these kids!
(tanítványaim közül a képen látható: Czentye Zoltán, Fülöp Gábor, Hencz Hajni, Gubis Éva)

Nos, ilyen a történet, amikor lemaradsz egy ballagásról. És amikor végre találkozunk annyi év után.

Photocredit: A képek mind Luidort Péter felvételei; eredetiben az ő Picasa albumában.

Megosztom

One comment on “Egy ballagás, amiről lemaradtam

  • A kép története valóban az “Ej, ha azt valaki előásná és elküldené nekem egyszer…” című mondatoddal kezdődött, ami ugye 2008 elején íródott. Nem tudom, hogy én mikor olvastam a vonatkozó blogbejegyzést, de nem sokkal a megjelenése után. S mindjárt mondám magamban, hogy na, ha az Oszinak csak ennyi az óhaja, akkor holnap beszkenelem és küldöm, hiszen ott van, tudodhol. Csakhogy másnap hiába kerestem, nem találtam, pedig meg mertem volna esküdni, hogy OTT van. S azóta néhányszor nekiveselkedtem (néhányszor meg csak akartam) megkeresni, de hejába. Ezért volt, hogy a neked írt emilek is elhallgattak, mert magamban megfogadtam, hogy márpedig én az Oszinak csak akkor írok, amikor csatolhatom a cikk másolatát is. Hát tesz az ember olykor könnyelmű ígéreteket, s ezekből főleg azok a gubancosak, amiket saját magának tesz. Mert másnak tudunk hazudni, de magunknak nehéz. (Nem lehetetlen, de nehéz, na.)

    Aztán az idei találkozó előtti napon (augusztus 17 – aznap utaztunk Désre) reggel is felhánytam az illető szekrényt (s egy csomó szart eldobtam), de a fránya újságcikk csak nem került meg. Hogy aztán egy adott pillanatban megvilágosodjam, hogy ejsze nem is a beépített szekrény „megőrzendő emlékek” című polcára, hanem egészen máshova, az ágy alatti „majdegyszer berámázandó dolgok” című fiókba tettem el annak idején. S hát tényleg ott volt, ügyesen mappába téve. No, akkor gyorsan beszkenelni, rohanás kinyomtatni, majd tovább a keretezőhöz s győzködni, hogy de ezt igazán nem a jövő hétre, hanem mára tessék, mert most kell és nagyon fontos. S a keretezős gyerek rendes volt és két óra múlva kész lett a kép. Igaz, hogy beletelt jó négy évbe, de meglett. S egyúttal persze “a birtokomban levő eredeti példányt” is bekereteztettem és most már az is méltó helyén van. Amúgy érettségi után évekig sokunknak a szobájában díszhelyre volt kifüggesztve. Csak aztán jött az első költözés, majd a második s a harmadik is…

    A ballagási kártyák viszontagságos történetét nem ismertem (vagy már nem emlékszem), de azt, hogy te milyen szorongással vártad a ballagási kártyáinkat, azt aztán végképpen nem tudtuk. Jó, hogy megosztottad.

    A ballagási buli mindnyájunk számára emlékezetes, tényleg jót mulattunk és sokat ittunk (bár csak egy rókázás esett) és annak rendje s módja szerint fényes reggel ért véget. (Egyébként, valaki szociológus szerintem igen érdekes kutatásba kezdhetne annak mentén, hogy a házibuli mint intézmény, milyen közösségformáló hatással bír(t) s hogy a mai nemzedékek életében a házibuli hiánya milyen okokra vezethető vissza és ez viszont milyen hatással van az emberi kapcsolatokra.)

    A Tanja értékelésével csak egyetérteni lehet, kivéve a „Mindenki elfelejtett volna rég” tételt. Mert azosziátugrottakerítésen betoppanás kétségtelenül sokkal emlékezetesebb volt, mintha „rendesen” virággal s mivel jelentél volna meg, és az újságban megjelent cikk kibeszélhetetlenül jól esett mindnyájunknak, és ezt az ajándékot tényleg csak te adhattad, ám ezen kívül még rengeteg sok mindent kaptunk tőled, amit csak te adhattál. Csak azokat a dolgokat nem tudjuk berámázni és kiakasztani a falra, viszont nem is kallódnak el, hanem ott vannak mindnyájunkban nyóccésekben. Pedig azóta eltelt néhány év…

Comments are closed.